blogocska

Mire való a büszkeség?

Miért nehéz kimondani az olyan szavakat, mint: "szeretlek", "köszönöm", "bocsánat" és így tovább...

Mintha lenne az emberek agyában egy gát, ami megakadályozza, hogy kimondja ezeket a szavakat. Pedig mennyi vesződségtől kímélné meg magát?!

Sokan szenvednek a szerelemtől, met akibe szerelmesek, azt se tudja, hogy léteznek. Pedig mennyivel egyszerűbb volna egyszerűen odamenni, és azt mondani: "szeretlek!" Miért fél az ember a visszautasítástól?

Miért büszke az ember? Mire fel?

Hiszen vannak olyan dolgok, amik semmibe nem kerülnek. Ilyen például azt mondani: "kérem" vagy "köszönöm" vagy "bocsánat". De nem, nem alázkodhat meg egy büszke halandó! Nem szabad, mert akkor nem látszik elég erősnek ahhoz, hogy kivívja vagy fenntartsa a többiek tiszteletét.

És itt a baj. Miért az elnyomással, a semmibe-vevéssel akarjuk fenntartani a tiszteletet magunk iránt? Miért nem vesszük észre a többieket? Miért nem figyelünk oda csak picivel jobban rájuk?

Ettől többek leszünk, vagy jobbak? Vagy esetleg előbbre haladunk a munkánkkal? Vagy megszerezzük az áhított szerelmet?

Talán...

De, hogy boldogok leszünk-e, és lesz-e, aki még évek múlva is szeret-e minket?

Kétlem...

Indítsunk hát hadjáratot a felesleges büszkeség ellen, ami romba dönti az emberséget! Mert minden ember egyenlő, senki nem jobb a másiknál annyival, hogy joga legyen lenézni, és mellőzni őt. Mert senki nem rosszabb a másiknál annyival, hogy joga legyen megalázkodni előtte. Mert mindenki egyenlő, csak van, aki többnek hiszi magát. De ettől nem lesz több.

Sőt!

Talán azzal leszünk boldogabbak, ha társaink felnéznek ránk, mert kegyesek vagyunk. Hiszen aki megtiszteli azzal a másik embert, hogy kimondja szerelmét-szeretetét, bocsánatkérését, köszönetét, az felemeli magához a másikat, aki tisztelni fogja ezért.

Csak a kölcsönös tisztelet viheti előbbre a világot.

Köszönöm.

Pointless lovers over the edge
Fearing a new tomorrow
Jumping far and never return
Never look back never love again

Ha pocsolyában úsznék veled
Megszámlálnám a sárfoltokat
Elbújnék egy üvegszembe
Hogy mindig veled lehessek

Mit tehet a lélek, ha eltévedt egy kicsit?

Ha már nem látja a világot, csak az agy belső falát, vércsíkokat a falon és tisztátalan állatokat a hó mélyén.

Csak egy pillanatra nem figyelek, és így jártam. Eltévedtem. Lélek vagyok. Hallom a zenét, a túlvilágról üzen, hogy menjek haza. Mocskos képek közelednek, de semmi több. Semmi.

Hatalmas üreg a semmiben, elévelyedett állatok járkálnak, törött lábbal.

Tűzijáték a berkekben, régmúlt semmi, hátaslovak húzzák az igát, nem érünk el sehová.

Pedig igyekszünk nagyon.

Lélek lettem, eltévedt. Állatok félbevágva, cafatokban, salátával. Ecetet öntök a szemükbe, és nem értem, miért nem hallom a sikolyokat.

Mert a zene mindet elnyomja. Elpusztítja és érzékekké degradálja őket. Érzéki állatok, elpusztult növényeken táncolnak. Táncoltak. Ecettel a szemükben, köpködik a sarat. Megfürdök benne.

Elfelejtem, hogy volt valaha agyam, lelkem. Mára én váltam lélekké. Részegen tántorgok a fényben, de a sötét kijózanít. Mint mindenkit.

Elfelejtettem, hogy valaha nekem is voltak érzékeim. Automata lettem, nagy kaliberrel. Gép és fegyver, a társadalom ellen vonulok hadba, de mindannyiszor elbukok.

Meg kellene váltani a világot, de ecettel a szememben nem fog sikerülni. Mert nem sikerülhet.

Ijesztő képeket vetít elém a zene a túlvilágról, de nem látom. Valami csípi a szemem és a fülem, talán a valóság, de... ... ...

Valami elmúlt, de semmi az. Valami lesz később, de az elmúlt semmi. Semmi a végtelenben, elpocsékolt álmok, szénakazal, gyufa, tűz!

 

Ven, vas a conocer a esta tierna humanidad
Es un juego cruel de un sistema trivial
El horror, el placer, la miseria, el poder
El rencor, el amor, mira a tu alrededor !

Pueblos enteros condenados al hambre
Niños obligados a la prostitución
Las guerras continúan devorando inocentes
Tendrás que convivir con la desesperación.

Ven, vas a conocer nuestra civilización
La presunción de igualdad con aires de libertad
Qué hipocresía moral, producto del bienestar
Qué bonito es vivir si has nacido aquí !

Fábricas de armas que abastecen su muerte
La droga, el gran negocio, estando en la prohibición
Pateras que se hunden en puertas de Occidente
El sufrimiento humano les importa un cojón

Estás en el Planeta Eskoria, bienvenido al Planeta Eskoria
Ay Ay Ay Ay GENOCIDIO!!! [X4]

Qué suerte hay que tener al nacer... [X4]

Ya ha llegado el día de volar las fronteras
A qué estáis esperando para la insurrección?
La sangre de tus hijos llena nuestra nevera
Quién es el culpable de tu exterminación?

Estás en el Planeta Eskoria, bienvenido al Planeta Eskoria
Ay Ay Ay Ay GENOCIDIO!!! [X4]

Ay Ay Ay Ay GENOCIDIO!!! [X4]

Acaba con la especulación
Dispara contra la humillación, GENOCIDIO!!
Acaba con la especulación
Dispara contra tu humillación, GENOCIDIO!!

....

és, amikor észreveszed, hogy az életed egy mókuskerék, és nem tudsz belőle kilépni, nos, akkor jött el annak az ideje, hogy elveszítsd az összes reményt, és rájöjj, hogy meg kell mentened a lelkedet, különben a Pokloknál is rosszabb sors vár majd rád

...

És megint itt vagyok. Régen nem voltam már, tudom, de mostanában több volt a fejemben, mint amit ki lehet írni. Sajnos.

Elvesztettem a szürreálist magamból, erre most jöttem rá. Múlatom az időt, de ő úgyis múlik felettem, ha én nem akarom. Ki kellene használni, hogy valamit mégis alkothassak a világon, amíg itt vagyok, de így nem fog sikerülni.

Valahol lehet Őt hibáztatni azért, mert elvesztettem magamból a szürreálist. De mégsem teszem. Amit nem akarunk igazán, az úgysem fog sikerülni. Ami elveszett, azt sosem birtokoltuk igazán. Valahol még próbál visszajönni, de ez nem olyan egyszerű, zárt ajtókon keresztül.

A szürreális akkor jön elő, amikor nem vagyok biztonságban. Amikor elhagytak, vagy nem láttak meg. Amikor nincs mellettem senki, vagy éppen túl sokan vannak. Amikor... nem vagyok biztonságban, akkor bárki megérintheti a lelkemet. Illetve megérinthetné, de nem érinti. Pedig itt van, kitárva, kitépve, földre dobva, de nem látja éppen az, akinek a legfontosabb lenne, hogy lássa.

Nos, ilyenkor jön elő a szürreális. Merengve, kifordulva látom a világot, beleképzelem a lehetetlent, megálmodom a valót és elpusztítom azt, ami tényleg sosem volt.

De ki az, aki feladná a biztosnak tűnő szerelmet egy fájó szürreálisért?

kicsi vagyok és kiszámíthatatlan, bármelyik pillanatban ott teremhetek a hátad megett, nagyon pisszegve, hogy ne ijedj meg, csak én vagyok.
elbújhatok akár a levelek alatt, de ha akarok, ránövök a fejedre és gomba leszek, vagy levestészta.
szeretek szoknyában járni, pedig olyankor furcsa vagyok kicsit.
néha kicsit gondolkodom.
szeretem az embereket, meg a zenécskét, ami a fülemben szól.
és a padlizsánkrémet, amit az én anyukám tud a legjobban csinálni. és az apukám mindent megjavít. a kistestvérem meg mindent tud.
nem szeretem, ha megkérdezik, hogy mikor lesz az esküvőm, vagy, hogy hogy vagyok.
szeretem érdekelni az embereket és bután pislogni, ha valakire nem figyelek.
mindig álmos vagyok, mert messzire látok, és az fárasztó szokott lenni.
átlátszó is vagyok, de megcsillan rajtam a napsugár.
üveg vagyok az ablakban, meg kilincs a garázskapun.
de csak néha.

Vámpír-lények őszi reggel
Hazugságban elhamvadnak
Napfény-szavak álnok vára
Elhamvadnak
Elhamvadnak

 

Messze szálló buja vágyak
Fájó érzés rég elmúlt már
Messzi tájak fájó álma
Rég elmúlt már
Rég elmúlt már

 

Egy pillanat és már jön is
Fehér lovon szőke herceg
Ellovagol szomorúan
Mert meglátta
Benned a halált

"Kezdettől fogva leehtnék szerelmes? Vagy talán a szerelmem megelőzte a szerelmem tárgyát? Sőt mi több, ez a szerelem létesítette a tárgyat, és kiragadta a teremtés ködéből. És mi a szerelem? És ugyan ki határozta meg a szerelmet? A meghatározott szerelem nem szerelem többé... És hogyan tudtam beleszeretni Eugéniába, ha voltaképpen nem is ismerem? Az ismeretség csak ezután következik. A szerelem megelőzi az ismertséget s emez megöli amazt. Nihil volitum quin praecognitum. Erre tanított Zaramillo pater. Én azonban az ellenkezőjét hiszem: nihil cognitum quin praevolitum. Az mondják, hogy ismerni annyit jelent, mint megbocsátani. Nem, megbocsátani annyi, mint ismerni. Előbb a szerelem, aztán az ismertség. S hogy szeressünk valamit, elég, ha sejtelmünk van róla, ha csak futólag látjuk. Sejteni valamit a ködben, szerelmi szándékkal. Ezután következik a tökéletes látomás. amikor a ködből vízcsepp, jégeső s hó lesz. A tudomány nem egyéb, mint jégeső. Nem, nem, köd, köd! Oh, ha sas lehetnék s a felhők között tudnék bolyongni! S láthatnám a napot, mint ködös fényt! Oh, a sas! Mit szólnának egymásnak a patmosi sas, amely a napba néz, de a sötétben nem lát s Minerva baglya, amely a sötétben lát, de nem tud a napba nézni."

(in: Miguel de Unamuno: Köd)

A kisfiú nagyon ügyes volt. Egyszer, amikor még csak 10 éves volt, rajzolt egy kis egeret. Nagyon szép egér lett, el is nevezte Egérnek.

Egérnek volt két kicsi, kerek fülecskéje, hegyes orrocskája, vékony farkincája és hat szál pici bajsza. Gomb szemeivel éppen a kisfiúra nézett a papírról. A kisfiú nagyon szerette Egeret, ezért rajzolt neki kicsi ágyat, amiben alhat, sajtot, hogy ehessen, amikor megéhezik, és kics tálat tele friss vízzel, hogy ihasson amikor megszomjazik. A feje fölé egy szikrázó napocska került, hogy Egér ne fázzon.

A kisfiú nagyon büszke volt a rajzára, sok mindenkinek megmutatta. A kistestvére persze rögtön szét akarta tépni, de nem baj, mert még csak három éves, kicsi, és nem tudja, hogy milyen remekmű Egér. A szüleinek nagyon tetszett, az apukája be is akarta vinni a munkahelyére, hogy kirakja a falra, de a kisfiú nem engedte, mert nagyon szerette Egeret.

Celluxszal felragasztotta a falra, és mindennap nézegette. Először rajzszöggel akarta, de az egyik szög eltakarta volna a napocska sarkát, ezért inkább az átlátszó celluxot választotta.

Minden hétköznap, amikor hazajött az iskolából, leült az íróasztalához, ami fölött lakott Egér, ránézett a kis rajzra, és máris boldogabban állt neki megírni a házi feladatot.

Ez így is ment legalább két hétig, amikor is elfelejtett egy házi feladatot megcsinálni, és egyest kapott az iskolában. A szülei nagyon mérgesek voltak, és szobafogságra ítélték: se tévé, se barátok. A kisfiú nagyon unatkozott, mert miután megtanult mindent másnapra, nem tudott mihez kezdeni. Ezért elkezdett rajzolni. Rajzolt egy nagyon szép kiskutyát, akit el is nevezett Kutyának.

Nagyon szerette Kutyát, rajzolt neki egy tálba friss husit meg csontot, hogy ha megéhezik, ehessen, és egy tálba friss vizet, hogy ha megszomjazik, ihasson. Rajzolt neki egy szép kutyaházat, hogy legyen hol aludnia, és egy szikrázó napocskát, hogy Kutya ne fázzon.

Most már ügyesebben rajzolta a napocskát, és így rajzszöggel tudta felerősíteni a falra Kutyát, pontosan az ágya fölé. Minden este, lámpaoltás előtt, feküdt az ágyán, és Kutyát nézegette. Nagyon szerette Kutyát.

Egér pedig ott porosodott közben az íróasztal fölött. És nagyon szomorú volt, hogy a kisfiú nem törődik vele.

 

 

Néhány év múlva a kamasz éppen rendet rakott a szobájában. Elért ahhoz a fiókhoz, amiben a rajzait tartotta. Nagyon nagy rendetlenség volt benne, különböző méretű és színű papírok, beleömlesztve a fiókba, rengeteg rajz állatokról. Kivette a papírokat, és elkezdte nézegetni. Ráakadt egy régi-régi rajzra, amit tíz éves korában rajzolt: egy kisegér volt rajta, kicsi kerek füllel, hegyes orral, vékony farokkal és apró gombszemekkel, amik reménykedve néztek rá: hátha végre rajzol neki egy barátot, hogy ne legyen többé egyedül.

A zene és az ének a boldogság, a bánat, az öröm, a szerelem - az érzelemek kifejezése. Zenélünk, ha fáj; éneklünk, ha örülünk; táncolunk, ha...

De miért kell ezeket tanulni? Vajon, aki nem tud énekelni és egyetlen hangszert sem ismer, érezni sem tud? Siketen - érzelmek nélkül?

Mondhatnánk, dehogynem lehetnek érzelmei annak, aki nem ismeri a zenét.

De kifejezés nélkül van-e értelme az érzelmeknek? Miért legyünk boldogok, dühösek, fáradtak... ha meg sem osztatjuk ezt másokkal? Vajon milyen a fájdalom, együttérzés nélkül? Milyen az öröm egyedül?

Milyen, ha nem értik meg az embert?

Milyen a kifejezhetetlen szerelem?

Vagy a plátói?

Van-e értelme kapcsolatok nélkül élni? Lehet-e érzelmi kapcsolat nememberekkel?

Hogyan értjük mások érzelmeit? Miért taszítunk el másokat, vagy mások miért taszítanak el minket?

Miért nem értjük meg azt, aki máshogyan érez, mint mi?

Van-e érzelem zene nélkül? Vagy zene érzelem nélkül? Táncolhatunk-e öröm és bánat nélkül?

Lehet-e siketen élni?

... és akkor a sötét Pokolnak azok a démonai, akik már nem szenvedhették a fájdalmat és a szenvedést, kiűzettek egy világosabb helyre. És ezt a helyet elnevezték akkor Mennynek.

 

Na persze, mondhatnánk. De miért ne történhetett így? Vajon biztos-e, hogy az angyalok buktak le a Pokolba, és nem fordítva?

Sokkal nehezebb elviselni a látványt, hogy mások kibírhatatlan szenvedésen mennek keresztül, mint, amikor mi esünk át ilyen megpróbáltatásokon. Tétlenül szemlélni ártatlanok szenvedéseit, tudva, hogy nem tehetünk semmit, a legnagyobb büntetés. Ártatlanok-e? Lehet... De soha nem biztos. Bűnösök-e, akik lejutnak a Pokolba? Nem lehet tudni. Az előre meghatározott, eldöntött bűn bűnnek nevezhető-e? Talán nem.

Káin és Ábel. Vajon Isten azért nem fogadta el Káin áldozatát, mert előre látta benne a gyilkost - vagy Isten gyilkossá tette Káint azzal, hogy visszautasította az áldozatát? Eleve elrendelés vagy isteni előrelátás-e a bűn? Vajon van-e kiút?

Lehetséges-e, hogy a Pokolnak azok a jóindulatú démonai, akik megvilágosodtak, és rátaláltak a kiútra, felemelkedtek, és megalkották a Mennyet, ahol többé nincs szenvedés és ahol a boldogság szárnyal angyalszárnyakon?

Nem lehet-e, hogy nem a Mennyből hulltak le a démonok, hanem fordítva?

Lehetett-e a Pokolban a térítő háború, amikor a "jó útra tért" angyalok meg akarták győzni gonosz testvéreiket, hogy van más út is, mint kínozni azokat, akik a körülmények áldozataiként lekerültek oda?

Nem lehetséges-e, hogy a Pokol van az égben, és a Menny alattunk, ahová a démonok ledobálták a megtért angyalokat? Vagy ahová ők vetették le magukat elkeseredésükben, hogy semmit sem tehetnek az ártatlan lelkekért.

Talán a Pokol Ura unta meg a gonoszságot, és ismerte be, hogy szebb és jobb világot is elhetnének az általa őrzött lelkek? És így ő maga alapította volna a Mennyet, majd ott uralkodva maga köré gyűjtötte a kínzásban megfáradt, meggyőzhető démonokat, és új Istenként megalkotta világunkat, ahová új lakosokat is teremtett. De a lakhelyváltozás még nem változtat meg valakit teljesen a legbensőkig. Megalkotásukkor kárhoztatja az általa lértehozott emberek egy részét, akikből a bűnösök lesznek, és kacagva végignézi, hogyan keresik a kiutat mocskos kis életükből, hogy aztán Pokolra kerüljenek, mert nem volt más választásuk - és így a Mennyek és Poklok közti egyensúly is fennmarad.

 

Nagyon ritkán írok mostanában... Persze, ez érthető lehet, mivel vizsgaidőszak van. Nincs időm, mert tanulok. Pedig nagyon szeretnék írni.

De nem csak időm nincs. Az még lenne, ha rászánnám, mert nem lehetek olyan elfoglalt, hogy ne legyen két-három naponta egy-egy órám arra, hogy kicsit elmerüljek a gondolatokban. Nem időhiánnyal küzdök - inkább gondolathiánnyal.

Nem tudok írni, mert nincs miről. Vagyis, lenne miről, de az inkább olyan mindennapos unalom, unalmas mindennap és véget nem érő fáradtság. Mintha nem is lenne értelme annak, hogy tanulok, mintha csak azért csinálnám az egészet, hogy egyszer vége legyen. De nem úgy néz ki, mintha vége lenne egyszer...

Ördögi kör.

És most is, itt ülök, tele elemésztett gondolatokkal, amik sehogy sem akarnak feltörni. Pedig nagyon szeretném. Nagyon jó lenne, hogy végre ki tudja adni magamból azt a pár apróságot, ami bennem van. Vagyis, nem is bennem, hanem... Valahol.

Érdekel sok minden, amit most tanulnom kell. KELL. Ez a kulcsszó. Nagyon hiányzik, hogy végre valamit a magam örömére olvassak, gondoljak. Hogy ne azért kelljen gondolatokat gyártanom, mert azt akarják mások, hanem azért kelljen gondolkodnom, mert nekem az jólesik.

Szeretném kifejteni röviden, hogy mennyire utálom a füvet. Lécí, senki ne füvezzen. A fű megöli a barátságot. Persze, nem akkor, ha az ember összes barátja együtt füvezik, és ő maga is velük.

Teljesen megfagyaszt mindent maga körül. Csak a füst, amit kifújnak mások. Abba kell belefulladni. És a kellemes légkör is elvész benne. A fűvel nem az a gondom, hogy van, aki elszívja. Hát, tegye. A dohányzás és a gyilkosság is öl, mégsincs semmi kivetnivalóm ellene. Én is gyilkos vagyok, mert csirkét eszem.

A fű más. A fű romba dönt. Ha valaki szívja, de más nem, akkor nem tudnak egymással kommunikálni. Beszélgetni, ha úgy tetszik. De egyszer-egyszer-néha nem is lenne gond. De ha ebből áll ki a nap... Akkor ja.

Nem akarok senki elítélni. De sajnos nagyon jó barátaim mennek tönkre bele. Elveszi az életüket, a lelküket. Pedig csak egy apró zöldség...

Lécí, senki ne füvezzen. Vagy, ha mégis, és nem fogok ott állni mellette.

Elég régen írtam, tudom... De valahogyan mostanában elfogytak a gondolatok. Persze, mondhatjuk, hogy vizsgaidőszak, zh-k, tanulás, estébé, de ez nem így van. Egy gondolatra mindig kellene, hogy legyen idő. De most nincs. Nem szánom rá a perceket, pedig sokkal értelmesebb lenne néha egy pár gondolatot leírni, mint agylerohasztani.

Hiányzik az, hogy megosszam magam másokkal, mégse ülök le, mintha nem lenne időm. Pedig van. GOndolatokra mindig van idő, csak elő kell venni a kis seggünket és leülni rá. És akkor máris sokkal jobb helyzetben leszünk, mint eddig voltunk, mert a gondolatok legalább már nem a kis agyunkat feszítik ketté. Vagy hárommá.

De nem is ez a legrosszabb...

Kis idővel ezelőtt (vagyis, nemrég) nagyon boldogan és büszkén hangoztattam, hogy elég sok stílust kipróbáltam már (tényleg: voltam picsa, diszkós, rokker, pank, metál-lady, magyartudatú, alter, kicsit ribanc, és még nem tudom hogy micsodák, mert annyi minden voltam). Szóval, olyan sokoldalú vagyok, hogy már majdnem gömb (ha nem hagyom abba az evést, akkor gömb is leszek).

De nemrég (vagyis, kicsit kevesebb idővel ezelőtt) rájöttem, hogy ez nem is olyan jó dolog. Miért is lenne jó mindenben csalódni? Mindenben. Mert akármelyik stílust, gondolkodásmódot próbálom is ki, mindig beleakadok olyan ostoba és semmiresevaló emberekbe, hogy az fáj. A lelkemnek, az agyamnak, nem tudom, de nagyon rossz, hogy elkorcsosul bármi, ami tulajdonképpen jónak indul, csak bizonyos butus emberek miatt elmegy olyan irányba, ami nekem már nem tetszik.

Miért kell minden jó dolgot lebutítani? Egyszerűnek tűnik a válasz: mert bután sokkal eladhatóbb. A legtöbb ember ugyanis nem gondolkodik, hanem látja a tévében, rádióban, plakáton (jó, persze, a rádióban nem látja, hanem hallja), vagy barátnőktől (bocs: bariktól), hogy egy tökjócuki, és azonnal meg is veszi. Tehát, éljen a rablókapitalizmus és a lebutított okosság, meg persze a fű, amit legalizálni kellene. De csak azért, hogy a barátaim legalább legálisan tehessék tönkre magukat. Éljen a vodka és a füst, meg Heidegger, aki szegény erről semmit se tud.

Tehát, adott egy szép, okos, jó stb. gondolat, amiből üzletet csinálunk, és ennek érdekében kicsit lekoptatjuk az éleit, hogy mindenkinek könnyen felcsusszanjon a fenekébe, annak is, akinek kicsi a lika. Hujj, de szókimondó lettem! De sebaj, ez is menő, legalább népszerűbb leszek.

Nos, ezt a fenn említett gondolatot eladjuk, pénzt vagy népszerűséget (legjobb esetben mindkettőt) csinálunk belőle, és ettől, ahogyan gyűlik a pénzünk és népszerűségünk, mind-mind butább gonbdolatokat kapunk, hogy jó legyen nekünk.

És, ugye, nem csak a szabadkereskedelemben kapható dolgokról van szó, hanem mindenről. Lehet az plüssállatka, zene, ötlet, szép szempár, bármi, mindent retusálni kell, hogy eladhatóvá váljon (akár csak a rokonok-barátok számára is).

Ritka az a gondolat, ami nyers és csiszolatlan formában meg tudja állni a helyét a piacon.

Ezért nem vagyok már büszke, hogy minden gondolatban és ideálban csalódtam. Kellene valami kis kapaszkodó, amit megfoghatnék, hogy legyen még reményem arra, hogy lesz egy szebb jövő.

Majd hiszek a villámokban, vagy a virégokban, vagy az esőben. Mert azok szépek.

Én egy nagyon gyáva ember vagyok. Tudom, hogy tanulnom kellene, de valahogyan nem megy. Nem tudok tanulni, pedig rengeteget kellene. Kellene-kellene.

Gyáva vagyok. Fáradt vagyok. Lelki vagyok... senki vagyok. Így, egymagam, nem vagyok még senki sem. Nagyon hiányzik belőlem az a darab, elmúlt, visszatérhetetlennek tűnő...

Fázom. Átölelnék valakit.

Testi vagyok. Kell mellém egy test, aki vigyáz rám. Aki átfog, amikor félek, fázok, baj van. Aki vigyáz...

Percről percre létezem. Megfulladok az unalomban. Nincs mellettem senki, csak a zene. Mint régen, amikor még messze sem volt senki... De így, hogy megszoktam  a közelséget, pár napnyi messzeség már megvisel.

Többre vagyok hivatott, mint itt ülni, és sajnálni magam valaki miatt, magam miatt. De én itt ülök, és sajnálom magam. Szánalmas vagyok... Kicsi vagyok és eltévelyedett.

Egy pici darabka hiányzik, egy hatalmas darab, a lelkem fele. Kétharmada-négyötöde-nyolctizede. Vissza se jön talán...

De jön!

Szerdán. Mikor van az még?! Messze... Mint Ő.

Megint egyedül vagyok, mint régen. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarok meghalni az unalomban, nem akarom, hogy a lelkem önmagát eméssze el. Nem akarok gyáva lenni.

Vagyis, nem-gyáva akarok lenni. Nem-önemésztő akarok lenni, nem-halott akarok lenni.

Tevékeny ember akarok lenni. Hiszen, önmagam is tevékeny lehetek, ha nem támasztja senki a hátam, vissza ne guruljak. De önmagamtól visszaesek a mélybe mindig, folyamatosan. Örökre...

Nem, nem esek vissza. Önmagamtól fel se jutok odáig, hogy visszeshessek. Önmagamtól a föld felett lebegek, szállok, messzire, céltalan. Céltalan, örökké a végtelenbe.

Hiányzik mellőlem a cél. A lelkem jobbik fele. A tevékeny fél. A boldog fél. Az, amelyik vezet az úton, bár ő maga azt hiszi: én vezetem őt. Mintha én okosabb lennék...

Nem szerelem. Nem hiszem, hogy az lenne. A szerelem múlandó. Örök szerelem nincs. De ha a szeretet átcsap egy örök érzésbe, örök szeretetbe, akkor baj van: célja, értelme, vége lesz a léleknek, meghalhat önmagában és a másikban támad fel. Amikor már nem csak a másikat szeretjük, a másikért, hanem önmagunkat is megszeretjük benne. Ha ő szeret, biztos nem vagyunk - vagyok - rossz. Megtaláljuk önmagunakt a másikban, látjuk magunkat a szemében, a szemén. A lelkében szemléljük önmagunkat, megfürdünk a boldogságában, elmerülünk és feltámadunk benne.

Bolyongok még. Kuporgok a sarokban, eltévelyedetten, mélázok és búsongok. Élem a fél-életet, harmad-életet, ötöd-életet, kéttized-életet.

Fél-lélekkel.

"Az igazságot, bárhol legyél, a sarokban keresd!
Ő már onnan figyel téged és ha eljön a te időd,
Feláll, kezet nyújt, köszön majd, és rájössz akkor arra,
Hogy bármire rájönni valójában semmi.
És fogást sem talál majd rajtad,
Úgy fordítasz hátat akkor mind az olyannak,
Akinek a másén kívül nem kell senki,
Kerüld, és titokban bámészkodónak nevezd.
Te is, mint mindenki, azzá akarsz válni, akivé nem lehetsz.
Az erő ide nem elég.
Ide az erőnek az erejét kell, hogy most hogy megkeresd!
Keress magad mellé jeleket, merthogy betalál majd mindegyik.
Amelyik meg nem, attól meg a szabály erősödik.
A szabály, hogy az ember magáról beszél,
Magával, ha beszél
Bárki nevét mondja bárki szemébe."

A hétvégén nincs itthon a párom. Dolgozik.

Persze, ez nem olyan nagy dolog, hiszen sokan vannak, akik távkapcsolatban élnek. Sőt, örüljek, hogy nekem legalább van egy normális kapcsolatom, mert mások csak vágyakoznak erre.

De ez nálunk nem így van. Mi majdnem egy éve együtt lakunk, mindennap találkozunk. Sőz, előtte is nagyon sokat töltöttünk együtt, mivel egy egyetemre jártunk. Azaz, majdnem egy éve minden szabadidőnket együtt töltjük.

És az a furcsa, talán mások számára megérthetetlen, hogy nekem nem is a testi része hiányzik... Vagyis, nem a szex. Azt meg lehet oldani, persze nem olyan, de az nem hiányzik. Inkább az, hogy legyen valaki mellettem, hogy átöleljen, beszélgessen velem.

Szörnyen egyedül vagyok itthon. Persze... itt van a családom, sőt, ma jön látogatóba a nagymamám, úgyhogy fizikailag tömve lesz a ház emberekkel. Csak éppen az nincs itt, akivel szeretek együtt lenni. Sokat. Nagyon sokat.

Ő is tudja, hogy ha nincs itthon, akkor tanulni sem tudok... Ha itthon van, akkor meg elküldöm, hogy ne nézzen tv-t, mert zavar, ne hallgasson zenét, mert zavar, ne vegyen levegőt, mert zavar, nem tudok tőle tanulni. De olyan jó tanulás közben pihenni egy kicsit, átölelni őt, adni egy puszit, és úgy visszaülni a könyvek fölé.

Olyan egyedül vagyok. Nem akarok egyedül lenni. Egyedül van a kicsi lelkem. És tényleg hiányzik egy darab belőle, ez most nem átvitt és romantikus értelemben, hanem tényleg.

Tegnap találkoztunk, mert Szegeden volt fellépése a csoportnak, akiknek tolmácsol. De csak néztem, ahogyan intézkedik, nem mehettem oda hozzá, mert dolgozott. Éppen csak köszöntem neki, és már odébb is álltam, hogy ne zavarjam. Talán ez volt a legrosszabb pár perc az egész egyedüllét alatt, hogy ott van, de én nem lehetek ott vele. De nagyon jó volt legalább látni egy kicsit.

Nem akarok egyedül lenni. Ez nagyon rossz. Sokat voltam egyedül, mielőtt megismertem, céltalanul bolyongtam a világban, nem találtam a helyem. Nem volt, aki rám szóljon, hogy mostmár tanuljak, vagy valami. És most sincs itt.

És az a szörnyű az egészben, hogy amikor együtt vagyunk, akkor én bántom. Borzalmas hárpia vagyok, és ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy igazam van. Persze, Freud alapján meg lehet ezt magyarázgatni, de valahogyan nincs kedvem hozzá. Nem Sigmund bácsi tehet arról, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok. És nem is a körülmények, vagy a körülöttem lévő emberek, vagy a múltam. Csakis én tehetek róla.

"Felelős vagy a rózsádért."

 És a tetteidért is. Mindenkinek tudnia kell, hogy egyedül marad, ha nem szedi össze magát. Ha nem gondol bele, hogy lehet, hogy pillanatnyilag ez a rosszabb megoldás, de hosszú távon jövedelmezőbb lehet. Lelkileg.

Én is nagyon el tudom mondani másoknak, hogy mit kellene csinálniuk, csak én nem vagyok képes végrehajtani a remek tanácsaimat. Pedig igyekszem... De, hát nem mindig olyan egyszerű jókislánynak lenni.

"Tudni, hogy mi a helyes és nem azt cselekedni, a legrosszabb fajta gyávaság"

Hát, legyünk bátrak, és kapjuk össze magunkat, magamat, hogy ne maradjak egyedül életem végéig.

Tegnap voltam egy esküvőn. Azt már előre lehetett tudni, hogy nem szokásos esküvő lesz, mivel baptista a fiatal pár, és egyébként se szeretik a nagy felhajtásokat, ezért előbb összeadják őket ember és Isten színe előtt, majd szolid vacsora, és ennyi.

Maga a ceremónia is egy nagyon kellemes környezetben volt, egy pihenőparkban: zöld fű, finom szellő, szaladgáló vendéggyerekek.

És elkezdődött a világi szertartás. Először örültem neki, hogy nagyon gyorsan kijelentette az anyakönyvvezeő, hogy "házastársaknak nyilvánítom önöket", de aztán elszabadult a pokol. Először kedvcsinálónak felolvasott egy verset, ami nem tudom, hogy milyen hosszú lehetett, mert nem nagyon figyeltem. Csak azt nem értem, hogy az anyakönyvvezetőket miért nem tanítják meg beszélni?

Azt gondolná az ember, hogy aki házasságkötéseket vezet, az ki tudja fejezni magt a nyilvánosság előtt. Vagy, legalább felolvasni tud. De nem! És nem ez volt az első alkalom, a legutóbbi esküvőn, amin voltam, azon se tudott olvasni az anyakönyvvezető. Mintha akkor látná először a szöveget - pedig biztos, hogy sablonszöveg, sablonvers; sablonérzések.

És végig: "remélem, hogy ez a szeretet sokáig kitart", "kívánom, hogy...", "reménykedjünk benne, hogy..." - semmi biztos pont. Na jó, ha szerencsétek van, kibírjátok válás nélkül az első két évet, és a gyerekeitek sem csonka családban nőnek ötéves koruktól. Már ha egyáltalán lesz gyereketek; mert, ugye, ebben a mai karrier-világban arra sincs idő. Jótanácsok a Jótanácsok kalauzából, ahol minden jótanács le vagyon írva, csak ki kell onnan keresni az éppen aznapi hangulatunkhoz illőt. Sablon-sablon-sablon. Gyűlölöm, ha az ember nem tud önmaga kitalálni valami eredetit. De ha már sablont olvas fel, akkor azt tegye szép kiejtéssel, hangosan, személyhez szólóan. Mintha nem is egy házasulandó pár lett volna előtte, hanem játékbabák, akiket a kisgyerekek játszásiból összeadnak.

 

Ezután következett az egyházi esküvő. Előre fel voltam rá készülve, hogy most bejön egy jámbor lelkész, aki hatalmas imádságok és tettetett ájatosságok közepette összeadja a fiatalokat.

Meg kell mondanom, kellemesen csalódtam. A lelkész először megdicsérte őket: hogy döntést hoztak. Ebben a mai világban, szembemennek a divattal, és felvállalják ezt a súlyos döntést, összeházasodnak, dacból, csakazértis. De nem csak ez a szembefordulás van ebben a döntésben, hanem a szeretet, egymás elfogadása.

Le a kalappal, lelkész úr!

Személyhez szólt, a házasulandókhoz, és az egybegyűltekhez. Hogy mitől jó egy házasság, hogy hogyan maradhatnak együtt az emberek: elfogadás, biztonság, hűség. Szeretet.

Mert a házasságban a férj azt mondja a feleségének: ugorj, én biztosan elkaplak. Az élettársi kapcsolatban ezt mondja: ugorj, ha akarsz, én vagy elkaplak, vagy nem.

És szerintem ezeket a szavakat mindenki igenis vegye magára! Mert a mai világban, ahol még össze se házasodnak szinte az emberek, máris elválnak; ahol régi és új kapcsolatok mennek tönkre; ott érdemes elgonolkodni egy percig azon, hogy min múlik nagyon sokszor a boldogság.

A másik elfogadásán. Elfogadni, hogy a másik kicsit rigolyás, máshogy csinál dolgokat, mint mi, máshogyan beszél, máshogyan gondolkodik. Néha fáradt, néha jó kedve van, néha mogorva, megnézne egy filmet, amihez nekünk nincs kedvünk,  vagy nincs kedve sétálni, amikor nekünk van. De, ha ezeken a dolgokon túllépünk, akkor meglátjuk a másik valódi arcát, a szeretetet, amit irántunk érez. Nem a szerelmet, mert az fellángol és elmúlik, ami örökké tarthat, az a szeretet. Ami szüleink, barátaink iránt érzünk, az tökéletesen jó egy kapcsolatban is.

Csak az a fontos, hogy merjünk ugorni, mert megbízhatunk a másikban: úgyis el fog kapni, ha szeret. És aki igazán szeret, az még messziről is odarohan, hogy elkapjon.

Szükség van a világban az őszinte gondolatokra, és a lelkész úr szavai nagyonis őszinték voltak. Személyesek, érzelemmel (és nem hamis érzelemmel!) teliek; és nem csak az ott megjelent menyasszonynak és vőlegénynek szóltak, hanem mindenkihez, akinek van, vagy lesz házassága.

És annak is, akinek volt, hogy gondolja el: mi lett volna, ha csak egy cseppet elgondolkodik saját magán és a másikon, mielőtt aláírja a válási nyilatkozatot.

Újabb idézet Miguel de Unamuno mestertől. Sajnos, csak spanyolul van meg, majd egyszer lefordítom, ha lesz időm. Hely: M. de Unamuno: Niebla

"Y dime, Orfeo, qué necesidad hay de que haya ni Dios ni mundo ni nada? Por qué ha de haber algo? No te parece que esa idea de la necesidad no es sino la forma suprema que el azar toma en nuestra mente?

De dónde ha brotado Eugenia? Es ella una creación de cada cosa y cada cosa creación de todo? Y qué es creación, qué eres tú, Orfeo, qué soy yo?

Muchas veces se me ha ocurrido pensar, Orfeo, que yo no soy, e iba por la calle antpjándoseme que los demás ne me veían. Y otras veces he fantaseado que no me veían como me veía yo, y que mientras yo creía ir formalmente, con toda compostura, estaba, sin saberlo, haciendo el payaso, y los demás riéndose y burlándose de mí. No te han ocurrido alguna vez a tí esto, Orfeo? Aunque no, porque tú eres joven todavía y no tienes experiencia de la vida. Y además eres perro.

Pero, dime, Orfeo, no se os ocurrirá alguna vez a los perros creeros hombres, así como ha habido hombres que se han creído perros?"

[...]

[...]

 

„Pero, ¡cuántas mujeres hermosas hay en este mundo, Dios, mío! Casi todas. ¡Gracias, Señor, gracias; gratias agimus tibi propter magnam gloriuam tuam! ¡Tu gloria es la hermosura de la mujer, Señor! Pero ¡Qué cabellera, Dios mío, qué cabellera!”

[…]

„Soy otro, soy el otro; pero ¿es que hay otras? ¡Sí, hay otras para el otro! Pero como la una, como ella, como la única, ¡ninguna!, ¡ninguna! Todas éstas no son sino remedos de ella, de la una, de la única, ¡de mi dulce Eugenia! ¿Mía? Sí; yo por el pensamiento, por el deseo, la hago mía. Él, el otro, es decir, el uno, podrá llegar a poseerla materialmente; pero la misteriosa luz espiritual de aquellos ojos es mía, ¡mía, mía! Y ¿no reflejan también una misteriosa luz espiritual de estos cabellos de oro? ¿Hay una sola Eugenia, o son dos, una la mía y otra la de su novio? Pues, sí es así, si hay dos, que se quede él con la suya, y con la mía me quedaré yo. Cuando la tristeza me visita, sobre todo de noche; cuando me entren ganas de llorar sin saber por qué, ¡oh, qué dulce habrá de ser cubrir mi cara, mi boca, mis ojos, con esos cabellos de oro, y respirar el aireque a través de ellos se filtre y se perfume!”

Isten elképzlet engem.

Én elképzeltem Istent.

De melyik volt előbb?

A tyúk, vagy a tojás?

---

Elképzeltem Istent. Vajon Isten a saját képmásomra teremtett engem? Vagy én teremtettem magam Isten képmásásra? Vagy Isten nincs is, csak én elképzeltem Őt, és utána saját magam, a saját képmásomra? Vagy a világ mására? Vagy csak egy vagyok a sok kacat közül, ami egy hatalmas kacat-óceánban hánykolódik vég nélkül? Véges vagyok-e?

Nem tudom.

De eképpen észrevétlenül átcsusszantam a nem-lenni-nem-akarás szférájában. Vajon akarhatok-e még valaha? Csak egy gondolatba kerül... De bárhogyan erőlködök, nem jön a megváltó gondolat. Nem a halált várom. Nem. Csak egy olyan valamit, ami végre visszalök engem egy határozott mozdulattal az akaráshoz. Hogy mit fogok akarni akkor, az már nem fontos. Csak alkotni akarok, akarni akarok, lenni vagy nem lenni akarok. Hogy létezzek.

És elképzeljem önmagam - a saját képmásomra.

Minden egyes uborka, amit megeszünk, közelebb visz a halálunkhoz. Meglepő módon a "gondolkodó ember" eddig még nem ébredt tudatára az "uborkaszezon" szó döbbenetes jelentőségének. Bár a kertész szakértők régen tudják, hogy a cucumis sativus indehiscens pepo tartalmú, a konzervipar mégis tovább gyarapodik.
Az uborkát kapcsolatba lehet hozni az emberi test minden főbb betegségével. Az uborka fogyasztása háborúkhoz és kommunizmushoz vezet. Az uborka autóbalesetet okoz. Pozitív korreláció van a bűnözés terjedése és az uborkafélék családja e tagjának fogyasztása között.
Nézzük konkrétan:
-Majdnem minden beteg ember evett uborkát. A hatás nyilvánvalóan kummulatív, azaz felhalmozódik a szervezetben.
-A rákban elhunyt emberek 99,9%-a fogyasztott korábban uborkát.
-A katonák 100%-a fogyasztott uborkát.
-A kommunista szimpatizánsok 96,85%-a fogyasztott uborkát.
-Az autóbalesetet vagy repülőbalesetet szenvedett emberek 99,7%-a fogyasztott a balesetet megelőző két héten belül uborkát.
-A fiatalkorú bűnözők 93,1%-a olyan családból származik, ahol rendszeresen fogyasztottak uborkát.
Az uborkaevés hosszabb távon kialakuló hatásaira is léteznek bizonyítékok:
-Az 1859-ben születetteknél azok között, akik uborkát ettek, 100%-os volt a halálozási arány.
-Az 1900 és 1930 között született uborkaevők mindegyikének réncos a bőre, fogaik kihullottak, a csontjaik könnyen törnek, a látásuk romlott - hacsak el nem haláloztak már az uborka fogyasztása miatt.
-Egyhíres orvosspecialistákból álló kutatócsoport eredményei a legmeggyőzőbbek: azoknak a patkányoknak, amelyeket 30 napon keresztül napi 10 kg uborka elfogyasztására kényszerítettek, az alteste erősen megduzzadt, és elvesztették minden étvágyukat.
-A meggyőző bizonyítékok ellenére az uborkatermesztők és -feldolgozók tovább folytatják az emberek számára káros tevékenységüket. Az Egyesült Államok termőföldjének több mint 120 négyzetkilóméterén uborkát termelnek. Az egy főre eső uborkafogyasztás meghaladja az évi két kg-t.
Fogyasszunk inkább orchideaszirom-levest. Azok közül, akik rendszeresen orchideából főzött levest fogyasztanak, gyakorlatilag senkinek nincs annyiegészségügyi problémája, mint az uborkaevőknek.

 

Még jó, hogy nem szeretem az uborkát. Mert ha szeretném, megenném, pedig utálom.

"No mármost van, aki lenni akar, és van, aki nem lenni akar, s ez éppúgy áll a hús-vér emberként teste öltött, valóságos emberekre, mint a regény- vagy régenyszerű fikciókban megtestesült valóságos emberekre. Vannak a nem lenni akarásnak, a nullakaratnak is hősei.

[...]

Tulajdonképpen négy lehetőség létezik, két pozitív a) lenni akarás; b) nem lenni akarás; és két negatív c) lenni nem akarás és d) nem lenni nem akarás. Ugyanúgy, ahogy lehet hinni, hogy van Isten, lehet hinni, hogy nincs Isten; lehet nem hinni, hogy van Isten és lehet nem hinni, hogy nincs Isten. És ahogy nem mindegy, hogy valaki azt hiszi-e, hogy nincs Isten, vagy hogy nem hiszi, hogy van Isten, úgy a nem lenni akarás sem azonos a lenni nem akarással. Az, ki nem akar lenni, bajosan hoz létre költői, regényszerű teremtményt; az ellenben, aki nem lenni akar, az képes rá. Amint az is igaz, hogy az, aki nem lenni akar, az - természetesen! - nem öngyilkos.

Az, aki nem lenni akar, azt létezéssel akarja.

Micsoda? Hogy ezt zavarosnak találjátok? Hát ha ezt zavarosnak találjátok, és nemcsak hogy nem tudjátok felfogni, hanem átérezni - szenvedélyesen, tragikusan átérezni - sem vagytok képesek, akkor sosem fogtok valós teremtményeket alkotni, következésképpen sosem fogtok semmilyen regényt, még tualjdon életetek regényét sem élvezni. Hiszen köztudott, hogy a műalkotás élvezete azért lehetséges, mert megteremtjük magunkban, újrateremtjük a művet, és általa magunkat is újrateremtjük."

(Miguel de Unamuno: Három példás elbeszélés és egy előszó. Előszó.

in: Miguel de Unamuno: Öt kisregény,  Nagyvilág, 1999. 11-12. oldal)

A fenti idézet Unamuno, 20. század eleji spanyol író tollából származik. Tulajdonképpen ez egy icipici kiragadott részlet, hasznos elolvasni az egész előszót, hogy az ember értse, miről is van szó.

De ha már csak ennyi van most a kezünkben, vágjunk is bele a gondolatok sodrába.

Mert ugyebár azért is kezdtem én ezzel az idézettel a mai gondolatsor-töredéket, mert szeretném megvizsgálni: vajon én a négy akarás-fajta közül melyikbe tartozom?

Elsőre rávághatnám, hogy nyilván a "lenni akar"-ba. Mert ugye ezt tartjuk az emberi élet céljának: válni valamivé, önmagunkat formálni egy szebb és jobb alakra, hogy aztán, amikor rövidke életutunk végéhez értkeztünk, azt mondhassuk: "Igen, ez szép volt, büszke vagyok magamra. Elértem, amit akartam, azzá váltam, amivé csak válhattam. Alkottam valamit, há mást nem is; önmagamat." De vajon én effelé haladok? Nem hiszem. Sőt, erősen kétlem. Perzse, modhatnád, még elég keveset éltem. Mi 21 év ahhoz képest, hogy ha minden jól (?) megy, akkor akár hatvanig is elélhetek?!

Igaz - igaz. De ha most, ebben a pillanatban tartok önvizsgálatot, nem látom, hogy bármit is elértem volna az életben. Minden, amivé formálódtam, az formálódás volt, és nem önformálás. Nem magam alakítottam, hanem azzá alakultam, amivé a társadalom akart engem alakítani, és én, mint engedelmes kisbárány, arra haladtam, amerre a pásztor botja kijelölte az utat (és itt nem az Isten/Jézus - mennyei pásztor párhuzamra gondolok, félreértés ne essék!). És igen! Kisbárány vagyok, mint ahogyan a legtöbb ember birka. Birka-birka-birka! Ahogy kedves Gausz Tanár Úr mondaná: Mint a Fényes szelekben (ez egy Jancsó film), az ember beáll egy sorba, és fújja a dalt, amit a többiek. Csak a Tanár úÚr hozzátenné azt is, hogy Kantot kellene olvasni mindenkinek, mert abban van az okosság.

Hát, én nem tartom magam ilyen kisbárány-sorban daloló embernek. Bár, ki tudja? Lehet, hogy az vagyok. Sok ember másnak tartja magát, mint ami; ez ízlések és pofonok különbsége, amit az egyik ember szépnek lát, az a másik szemét rontja, ami az egyiknek különleges, az a másiknak csak egy újabb ugyanolyan.

Tehát, én valahogyan nem illek bele a "lenni akar"-sorba. Sok minden voltam már, felsorolni is nehéz lenne - voltam már plázacica-féle, aki minden tesióra után újrahúzza a sminkjét; voltam vad rocker-majdnem punk, aki utálja a plázacicákat; voltam strébernek mondott okoskodó jókislány, tanárok kedvence; voltam alternatívnak hívott emberke, aki csak azt hajlandó csinálni, amről azt hiszi, hogy a többiek nem csinálják; voltam hatalmas magyartudattal rendelkező ősmagyar-szittyalélek, aki szegény, elveszett területeket siratja... és sorolhatnám. Sok minden voltam, de valahogyan nem tetszett egyik sem. Nem tudom, hogy miért. Talán, mert minden "kaszt"-ban olyan ostoba egyének is jelen vannak, amik lerontják a szintet, és én többre tartom magam ennél az alacsony semmirekellőségnél. Igen, büszke lélek vagyok - de ha már önvizsgálatnál tartunk, akkor ezt nem szégyen bevallani.

Nem szeretem, ha beskatulyáznak. Nem szeretem, ha rámhúznak egy dobozt, és feliratozzák, hogy "deviáns", "alternatív", "rocker", "kurva" és így tovább... De sok ember ezt csinálja. Sőt, néha én is ezt művelem más emberekkel. Szegények.

Tehát, elérkeztünk a "nem lenni akar"-hoz. Jelen állapotomban ez lenne a megfelelő. Nem akarok se ez lenni, se az. Jól megvagyok az édes semmittevés bűzös mocskában, pusztítom saját magam, elzárkózom a világtól, belefeledkezem magamba. Csak annak élek, ami itt és most van. (Újabb érdekes kérdés: miért "itt és most" és nem "most és itt" - ez utóbbi nagyon furcsán hangzik, nem? Miért tartjuk előbbre valónak a helyet, mint az időt?) És nem zavar a külvilág, hogy mit gondolnak rólam, merre bökdös az illető pásztor-nagyhatalom, nem érdekel a politika, az anyagi helyzet. Semmi.

Na jó, ez messze nem igaz. Van, ami érdekel: a gondolatok. Talán még van menhető, és azt meg kell menteni. Tudom, hogy több van bennem, mint amit eddig kibontottam, csak lusta vagyok. Lusta és büszke?! Szép párosítás... De ez van. Ellentétek egysége, párhuzamok széthúzása. Elképzelhetetlen nélkülem az élet, belelátok a lelkekbe, beleérzek a gondolatokba. Ott lapulok a levél alján... És csókot nyomok a múzsa homlokára.

Kicsit eltértünk a tárgytól, nem igaz? De sebaj. Egy igazi önvizsgálatban mindent szabad, a lényeg, hogy Ön-ről szóljon, nem?!

Tehát itt és most, még nem akarok lenni. Meg kell találnom az utat az akaráshoz, a nem-lenni-akaráshoz, hogy talán megalkothassam magam. De ez nehéz. Addig is, olvasom, gondolok, érzek és megpróbálok utat találni saját életemhez.

Boldogok a lelki szegények... de a Mennyek országa messze van még.

Nem mozikritikát akarok most írni. Nem vagyok szakértő, sem tudós ebben a témában, még csak egy icipicit sem konyítok a dologhoz. Csak megnéztem a filmet.

Ez az a film, amit nem lehet csak egyszer megnézni. De egyszer mindenképpen muszáj. Moziban. És meghallgatni a zenéjét. Milliószor. És még egyszer...

Frank Miller megint alkotott. Bár, azt hitte volna az ember, hogy a Sin City-nél nem nagyon lehet véresebbet kitalálni. A Sin City is egy olyan film volt, amit vagy nagyon szeret valaki, vagy nagyon nem. Igaz érzelmekről szólt, a brutalitás felszíne alatt. Burtalitás, és nem embertelenség. Embertelen az, aki érzelmek nélkül gyilkol, kínoz; embertelen az, aki nem gondolkodik el a tettén; az embertelen ember nem érez szerelmet, bűntudatot, bosszút.

Csupa-csupa fenséges érzelmek. Olyanok, amit még a magukat remek embernek mondók sem mind tapasztaltak meg. Mert a Bűn Városában mi másért halnak kegyetlen halált, ha nem ezekért az érzelmekért. Nem a halál a lényeg. A film hősei felülemelkednek a hús-vér valón, túllépnek azon, hogy kikkel-mikkel van dolguk, már nem az számít, hogy embert ölnek, vagy csak egy virágot taposnak széjjel - ami fontos, az az indok, a cél, valami transzcendens, valami túlvilági, valami mindennél fontosabb: az érzelmek.

És a 300? Az is ugyanerről szól. Miközben néztem (persze teljesen elalélva a látványtól, a szemeim és a füleim többszörös orgazmuson mentek keresztül), azon gondolkodtam, hogy a spártaiak vajon hősök, őrültek vagy csak "menőznek"? Talán egy kicsit mindhárom...

Igazi hősök, a szó konvencionális értelmében, mert olyan elvekért harcolnak, amiket minden irodalmi műben, buzdító beszédben - minden fontosabb és magasztosabb felszólalásban emlegetnek: szabadság, haza, ember(i)ség. Jön a hódító zsarnok, milliónyi katonájával, és háromszáz hős elállja az útját - győzedelmeskednek, mert hisznek benne. Hisznek a szabadságban, hisznek abban, hogy testükkel-kardjukkal-páncéljukkal megvédelmezhetik hazájukat, hisznek benne, hogy egy magát istennek mondó valaki nem tiporhatja el azt, amiért ők sok-sok éven át dolgoztak és harcoltak. Minden izomrezdülésükben, minden sóhajukban, minden fájdalmas ordításukban ez a hit fogalmazódik meg, ez tör a felszínre, ez az, ami hiányzik a hódító perzsákból.

Nem lehet hőr az, akit rablánc köt - csak egyetlen úton: ha leszakítja azt magáról.

És igenis őrültek voltak a spártaiak. Megvadulva a vér szagától (oh - mennyit emlegetett fordulat!) veszett fenevadként törtek a támadókra, nem érezték a fájdalmat, a keserűséget, a honvágyat. Nem éreztek semmit, gépiesen öltek, szaggatták a húst, törték a csontot, fülük nem hallotta a szenvedők nyögéseit, szemük nem látta a fröccsenő vért, szívük nem dobogott - nem voltak sem élők, sem holtak, csak egyetlen cél létezett: meghalni a győzelemért, de minél több perzsát magukkal rántani.

És meghaltak. De nem a hírnévért, nem a dicsőségért, nem azért, hogy megutassák: így harcol a spártai! Nem és nem. Azért haltak meg, amit szerettek: gyermekeikért, asszonyaikért, testvéreikért, szüleikért. Spártáért. Mert így tartották helyesnek. Mert így szólt a hagyomány. Mert ezt kívánták az isteneik. Mert meghalni hívta őket a király...

Őrült-boldog kacajjal vetették bele magukat a harcba, nem figyelve sérülést, fájdalmat. Egyetlen dolgot nem felejtettek el: mellettük is spártaiak harcoltak, csak rájuk figyeltek. Az ellenséget pedig szinte gépiesen irtották.

A 300 nem történelmi film. Nem is akart az lenni. Pedig viszonylag hiteles, csak a szóhasználat hagy némi kívánnivalót maga után (néha meg-megjelenik a mai szleng), de ez nem zavaró. Képregény-feldolgozásról van itt szó. Frank Miller bácsi belső világának kivetítéséről, ami történelmi hátteren nyugszik, itt-ott meg is egyezik a valósággal, de közben mintha egy babonás harcos elbeszélése lenne. Sok műfaj egyben. Képregény-mítosz-babona-film-regény-forradalmi röpirat. Végre egy jó amerikai film. Ideológia is megvan, látvány is megvan, de egyik sem zavaró, mert olyan értékek jelennek meg, és olyan módon, hogy a vájtfülűek-vájtszeműek is élvezhetik.

 

 

"Itt nyugszunk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:

Megcselekedtük amit megkövetelt a haza."

Nem is írok blogot. Nem is olvassa senki. Miért is írom? Mit akarok vele kezdeni? Sajnáltatni magam, hogy milyen szörnyű az életem, vagy csak kiönteni a szívem egy világnak?
Áhh, ezek nem olyan célok, amikért érdemes időt tölteni egy képernyő előtt. Sajnáltatni nem szeretem magam (vagyis szeretem, csak nem túl feltűnően), kiönteni a szívem pedig van kinek. Van kedves párom, aki mindig meghallgat - nincs is más választása. Vagy öcsikém, aki megvigasztal. Vagy barátaim, akik.. akikkel ritkán találkozok, de azért a legtöbbjüket még ma is ugyanúgy szeretem, mint amikor még majdnem naponta összejártunk.
Nem, én nem ezért írom.
Vagy talán, mert a gép előtt szebben-gyorsabban-jobban lehet naplót írni? Nem, ez nem napló. A naplóban a történéseket írjuk le, márpedig én nem történéseket, eseményeket írok. Írok-írok-írok. Hanem azt, ami éppen eszembe jut.
Gondolatok, önsajnálat, érzések. Ez nem olyasmi, amit az embernek meg kellene osztania másokkal, idegenekkel. Az ember tartsa csak meg magának a kis gondolatait, válasszon ki pár kiemelkedő alakot maga köröl, akiknek mégis elmeséli, mi folyik a kis lelkében. De nem az egész világnak...
Vagy, az is lehet a válasz, hogy az ember magányos. Eltávolodtunk a többiektől, és így próbáljuk pótolni az űrt, amit hagytak magunk után. A kor embere nem hisz semmiben, megszakítja a kapcsolatait, egy képernyő mögé bújva szemléli az egyre idegenebb és ijesztőbb világot, és végül teljesen magába fordul, magánya megöli, de még a temetése is virtuális, és ezért nem megy el rá senki, hanem két email között megnézi az interneten.
Szép jövő(jelen)kép, mi?! De még nem tartunk itt. Sokan fáradoznak azon, hogy közelebb hozzák az embereket egymáshoz. Például íz interneten, egy képernyő mögül, magányos billentyűzet-lovagként írogatnak unalmas cikkeket, amit úgyse olvas végig senki, mert ugyanaz van leírva benne, amit már Jézus is mondott régen: Szeresd felebarátodat.
Ha már felmerült Jézus, szerintem nem volt hülye az öreg... Ő igazán szeretett, hitt az emberiségben, meg akart minket menteni. Nem mondom, hogy feleslegesen, mert még mindig vannak, akik átérzik azt, amit Ő mondott régen. Nem, én nem tartom magam közéjük tartozónak. Nem vagyok egyházhoz tartozó. Hogy hívő vagyok-e, az más kérdés...
De most nem ez a téma. Nem hiszem, hogy most ezzel, hogy ezeket leírom, megváltom a világot. Nincsenek rémképeim a jelenről vagy a jövőről, nem nosztalgiázom magam vissza a dicső múltba, amikor még az emberek törődtek egymással. A múlt sem volt másmilyen.
Inkább csak a magam megemrősítésére írom ezeket le, hogy a saját gondolkodásom megváltozzon, és talán kicsit közelebb kerüljek az emberekhez.
És akkor talán a Kereszt nem volt hiába.

Végül múltkor nem beszéltem ősökkel. Valahogy eljutott a dolog olyan távolságba, hogy már nem fontos.

A dolgokat vagy azonnal megbeszéljük, amikor felmerülnek; vagy már elveszítik érvényességüket. Kicsit bánt a dolog, de, hát, ez így megy már régóta. Felmerül egy probléma, és addig halogatjuk a megoldását, amíg vagy megoldódik magától, vagy eltűnik.

De ez most nem fontos. Nincs kedvem erről írni. Ez az egész nem lényeges, mert nem változtat semmin. Attól, hogy ezt tudomásul veszem, még nem fogom azt tenni, ami helyes. Minden marad a régiben, csak eggyel többször gondoltam arra, hogy valamit meg kellene változtatni.

"Tudni, mi a helyes, és nem azt cselekedni, a legrosszabb fajta gyávaság." (Konfúciusz)

Kicsit van benne igazság. De így minden ember gyáva.