Elég régen írtam, tudom... De valahogyan mostanában elfogytak a gondolatok. Persze, mondhatjuk, hogy vizsgaidőszak, zh-k, tanulás, estébé, de ez nem így van. Egy gondolatra mindig kellene, hogy legyen idő. De most nincs. Nem szánom rá a perceket, pedig sokkal értelmesebb lenne néha egy pár gondolatot leírni, mint agylerohasztani.
Hiányzik az, hogy megosszam magam másokkal, mégse ülök le, mintha nem lenne időm. Pedig van. GOndolatokra mindig van idő, csak elő kell venni a kis seggünket és leülni rá. És akkor máris sokkal jobb helyzetben leszünk, mint eddig voltunk, mert a gondolatok legalább már nem a kis agyunkat feszítik ketté. Vagy hárommá.
De nem is ez a legrosszabb...
Kis idővel ezelőtt (vagyis, nemrég) nagyon boldogan és büszkén hangoztattam, hogy elég sok stílust kipróbáltam már (tényleg: voltam picsa, diszkós, rokker, pank, metál-lady, magyartudatú, alter, kicsit ribanc, és még nem tudom hogy micsodák, mert annyi minden voltam). Szóval, olyan sokoldalú vagyok, hogy már majdnem gömb (ha nem hagyom abba az evést, akkor gömb is leszek).
De nemrég (vagyis, kicsit kevesebb idővel ezelőtt) rájöttem, hogy ez nem is olyan jó dolog. Miért is lenne jó mindenben csalódni? Mindenben. Mert akármelyik stílust, gondolkodásmódot próbálom is ki, mindig beleakadok olyan ostoba és semmiresevaló emberekbe, hogy az fáj. A lelkemnek, az agyamnak, nem tudom, de nagyon rossz, hogy elkorcsosul bármi, ami tulajdonképpen jónak indul, csak bizonyos butus emberek miatt elmegy olyan irányba, ami nekem már nem tetszik.
Miért kell minden jó dolgot lebutítani? Egyszerűnek tűnik a válasz: mert bután sokkal eladhatóbb. A legtöbb ember ugyanis nem gondolkodik, hanem látja a tévében, rádióban, plakáton (jó, persze, a rádióban nem látja, hanem hallja), vagy barátnőktől (bocs: bariktól), hogy egy tökjócuki, és azonnal meg is veszi. Tehát, éljen a rablókapitalizmus és a lebutított okosság, meg persze a fű, amit legalizálni kellene. De csak azért, hogy a barátaim legalább legálisan tehessék tönkre magukat. Éljen a vodka és a füst, meg Heidegger, aki szegény erről semmit se tud.
Tehát, adott egy szép, okos, jó stb. gondolat, amiből üzletet csinálunk, és ennek érdekében kicsit lekoptatjuk az éleit, hogy mindenkinek könnyen felcsusszanjon a fenekébe, annak is, akinek kicsi a lika. Hujj, de szókimondó lettem! De sebaj, ez is menő, legalább népszerűbb leszek.
Nos, ezt a fenn említett gondolatot eladjuk, pénzt vagy népszerűséget (legjobb esetben mindkettőt) csinálunk belőle, és ettől, ahogyan gyűlik a pénzünk és népszerűségünk, mind-mind butább gonbdolatokat kapunk, hogy jó legyen nekünk.
És, ugye, nem csak a szabadkereskedelemben kapható dolgokról van szó, hanem mindenről. Lehet az plüssállatka, zene, ötlet, szép szempár, bármi, mindent retusálni kell, hogy eladhatóvá váljon (akár csak a rokonok-barátok számára is).
Ritka az a gondolat, ami nyers és csiszolatlan formában meg tudja állni a helyét a piacon.
Ezért nem vagyok már büszke, hogy minden gondolatban és ideálban csalódtam. Kellene valami kis kapaszkodó, amit megfoghatnék, hogy legyen még reményem arra, hogy lesz egy szebb jövő.
Majd hiszek a villámokban, vagy a virégokban, vagy az esőben. Mert azok szépek.
