"No mármost van, aki lenni akar, és van, aki nem lenni akar, s ez éppúgy áll a hús-vér emberként teste öltött, valóságos emberekre, mint a regény- vagy régenyszerű fikciókban megtestesült valóságos emberekre. Vannak a nem lenni akarásnak, a nullakaratnak is hősei.
[...]
Tulajdonképpen négy lehetőség létezik, két pozitív a) lenni akarás; b) nem lenni akarás; és két negatív c) lenni nem akarás és d) nem lenni nem akarás. Ugyanúgy, ahogy lehet hinni, hogy van Isten, lehet hinni, hogy nincs Isten; lehet nem hinni, hogy van Isten és lehet nem hinni, hogy nincs Isten. És ahogy nem mindegy, hogy valaki azt hiszi-e, hogy nincs Isten, vagy hogy nem hiszi, hogy van Isten, úgy a nem lenni akarás sem azonos a lenni nem akarással. Az, ki nem akar lenni, bajosan hoz létre költői, regényszerű teremtményt; az ellenben, aki nem lenni akar, az képes rá. Amint az is igaz, hogy az, aki nem lenni akar, az - természetesen! - nem öngyilkos.
Az, aki nem lenni akar, azt létezéssel akarja.
Micsoda? Hogy ezt zavarosnak találjátok? Hát ha ezt zavarosnak találjátok, és nemcsak hogy nem tudjátok felfogni, hanem átérezni - szenvedélyesen, tragikusan átérezni - sem vagytok képesek, akkor sosem fogtok valós teremtményeket alkotni, következésképpen sosem fogtok semmilyen regényt, még tualjdon életetek regényét sem élvezni. Hiszen köztudott, hogy a műalkotás élvezete azért lehetséges, mert megteremtjük magunkban, újrateremtjük a művet, és általa magunkat is újrateremtjük."
(Miguel de Unamuno: Három példás elbeszélés és egy előszó. Előszó.
in: Miguel de Unamuno: Öt kisregény, Nagyvilág, 1999. 11-12. oldal)
A fenti idézet Unamuno, 20. század eleji spanyol író tollából származik. Tulajdonképpen ez egy icipici kiragadott részlet, hasznos elolvasni az egész előszót, hogy az ember értse, miről is van szó.
De ha már csak ennyi van most a kezünkben, vágjunk is bele a gondolatok sodrába.
Mert ugyebár azért is kezdtem én ezzel az idézettel a mai gondolatsor-töredéket, mert szeretném megvizsgálni: vajon én a négy akarás-fajta közül melyikbe tartozom?
Elsőre rávághatnám, hogy nyilván a "lenni akar"-ba. Mert ugye ezt tartjuk az emberi élet céljának: válni valamivé, önmagunkat formálni egy szebb és jobb alakra, hogy aztán, amikor rövidke életutunk végéhez értkeztünk, azt mondhassuk: "Igen, ez szép volt, büszke vagyok magamra. Elértem, amit akartam, azzá váltam, amivé csak válhattam. Alkottam valamit, há mást nem is; önmagamat." De vajon én effelé haladok? Nem hiszem. Sőt, erősen kétlem. Perzse, modhatnád, még elég keveset éltem. Mi 21 év ahhoz képest, hogy ha minden jól (?) megy, akkor akár hatvanig is elélhetek?!
Igaz - igaz. De ha most, ebben a pillanatban tartok önvizsgálatot, nem látom, hogy bármit is elértem volna az életben. Minden, amivé formálódtam, az formálódás volt, és nem önformálás. Nem magam alakítottam, hanem azzá alakultam, amivé a társadalom akart engem alakítani, és én, mint engedelmes kisbárány, arra haladtam, amerre a pásztor botja kijelölte az utat (és itt nem az Isten/Jézus - mennyei pásztor párhuzamra gondolok, félreértés ne essék!). És igen! Kisbárány vagyok, mint ahogyan a legtöbb ember birka. Birka-birka-birka! Ahogy kedves Gausz Tanár Úr mondaná: Mint a Fényes szelekben (ez egy Jancsó film), az ember beáll egy sorba, és fújja a dalt, amit a többiek. Csak a Tanár úÚr hozzátenné azt is, hogy Kantot kellene olvasni mindenkinek, mert abban van az okosság.
Hát, én nem tartom magam ilyen kisbárány-sorban daloló embernek. Bár, ki tudja? Lehet, hogy az vagyok. Sok ember másnak tartja magát, mint ami; ez ízlések és pofonok különbsége, amit az egyik ember szépnek lát, az a másik szemét rontja, ami az egyiknek különleges, az a másiknak csak egy újabb ugyanolyan.
Tehát, én valahogyan nem illek bele a "lenni akar"-sorba. Sok minden voltam már, felsorolni is nehéz lenne - voltam már plázacica-féle, aki minden tesióra után újrahúzza a sminkjét; voltam vad rocker-majdnem punk, aki utálja a plázacicákat; voltam strébernek mondott okoskodó jókislány, tanárok kedvence; voltam alternatívnak hívott emberke, aki csak azt hajlandó csinálni, amről azt hiszi, hogy a többiek nem csinálják; voltam hatalmas magyartudattal rendelkező ősmagyar-szittyalélek, aki szegény, elveszett területeket siratja... és sorolhatnám. Sok minden voltam, de valahogyan nem tetszett egyik sem. Nem tudom, hogy miért. Talán, mert minden "kaszt"-ban olyan ostoba egyének is jelen vannak, amik lerontják a szintet, és én többre tartom magam ennél az alacsony semmirekellőségnél. Igen, büszke lélek vagyok - de ha már önvizsgálatnál tartunk, akkor ezt nem szégyen bevallani.
Nem szeretem, ha beskatulyáznak. Nem szeretem, ha rámhúznak egy dobozt, és feliratozzák, hogy "deviáns", "alternatív", "rocker", "kurva" és így tovább... De sok ember ezt csinálja. Sőt, néha én is ezt művelem más emberekkel. Szegények.
Tehát, elérkeztünk a "nem lenni akar"-hoz. Jelen állapotomban ez lenne a megfelelő. Nem akarok se ez lenni, se az. Jól megvagyok az édes semmittevés bűzös mocskában, pusztítom saját magam, elzárkózom a világtól, belefeledkezem magamba. Csak annak élek, ami itt és most van. (Újabb érdekes kérdés: miért "itt és most" és nem "most és itt" - ez utóbbi nagyon furcsán hangzik, nem? Miért tartjuk előbbre valónak a helyet, mint az időt?) És nem zavar a külvilág, hogy mit gondolnak rólam, merre bökdös az illető pásztor-nagyhatalom, nem érdekel a politika, az anyagi helyzet. Semmi.
Na jó, ez messze nem igaz. Van, ami érdekel: a gondolatok. Talán még van menhető, és azt meg kell menteni. Tudom, hogy több van bennem, mint amit eddig kibontottam, csak lusta vagyok. Lusta és büszke?! Szép párosítás... De ez van. Ellentétek egysége, párhuzamok széthúzása. Elképzelhetetlen nélkülem az élet, belelátok a lelkekbe, beleérzek a gondolatokba. Ott lapulok a levél alján... És csókot nyomok a múzsa homlokára.
Kicsit eltértünk a tárgytól, nem igaz? De sebaj. Egy igazi önvizsgálatban mindent szabad, a lényeg, hogy Ön-ről szóljon, nem?!
Tehát itt és most, még nem akarok lenni. Meg kell találnom az utat az akaráshoz, a nem-lenni-akaráshoz, hogy talán megalkothassam magam. De ez nehéz. Addig is, olvasom, gondolok, érzek és megpróbálok utat találni saját életemhez.
Boldogok a lelki szegények... de a Mennyek országa messze van még.
