Biztos sokan megkapták már az "amíg az én kenyeremet eszed..." kezdetű szöveget. De ez a mostani kicsit duvább volt.
Először is az alaphelyzet: szüleimmel lakunk, hogy ne kelljen fizetni az albérletet. Ez jó ötlet is volt, nekünk is tetszett (nekem kevésbé, mert ugyebár azért akartam elköltözni, hogy ne kelljen velük lakni... Annyira nem vészesek, csakhát, akadályoznak a természetes hajlandóságaim megvalósításában.) Tehát... Kaptunk egy kicsi szobát, a lakást kicsit (?) szóval nagyon átalakítottuk, és így tökjó. Asszem... Saját magunk vesszük a kajánkat, mi főzünk, meg ilyesmi, persze van érintkezés, de azért többé-kevésbé magunk intézzük a dolgainkat.
Tehát, a sztori.
Leültettek minket, ők leültek szembe és elkezdték mondtani. Mondták-mondták kb 20 percen keresztül, szegény párom meg ott állt a zuhatag alatt. Nem azért volt rossz, mert sokáig tartott, 20 perc osztást bárki kibír. Hanem azért, mert olyan problémákat hoztak a felszínre, amik nem is látszottak. Mindenbe belekötöttek, hogy hogyan beszél, miket csinál, minden. Iszonyatos volt, kábé 20 perc alatt rázúdították mindazt, amit én 20 év alatt kaptam meg, adagolva.
Ilyet azért nem érdemel senki. Azt mondták: "azért így és most, mert nem akarjuk, hogy ez rámenjen a kapcsolatunkra." De így...
Elő lehetett volna adni szebben, okosabban is az egészet. Mondjuk, ha valaki nem volt ott, az nem tudhatja...
Ősök teljesen meg voltak győződve róla, hogy helyesen teszik azt, amit. Hogy ha a szép szó nem használ, tapossuk el a kisebbet. És még ugráljunk is rajta, attól jobb lesz. De abba, hogy ennek mi lesz a következménye, szerintem nem gondoltak bele. Meg abba sem, hogy ha én igazságtalannak tartok valamit, akkor azt tényleg úgy gondolom. És nem fogok egyetérteni velük csak azért, mert a szüleim. Nem tudom, hogy miért hiszik azt, hogy valami remek a kapcsolatunk, szerintem sok emberrel szorosabb a kapcsolatom, mint velük. Nem tudnak rólam semmit, és azzal, ha a párocskámat bántják, engem is bántanak. Vagy csak nem érdekli őket a dolog...
Az, hogy szegény öcsém is miket ki nem áll mostanában, persze más kérdés... Négyest hozott haza, spanyol szódogozatra, és olyan osztást kapott, mintha a harmadik egyesét hozta volna két napon belül...
Kicsit fel kéne eleveníteni, hogy milyen kapcsolatot is akarnak a gyerekükkel, mielőtt még késő lenne. Mielőtt még annyira eltávolodnánk egymástól (itt jelezném, már most sem vagyunk túl közel), hogy már nem találjuk meg a visszautat, és lakhatunk egy országban, egy városban, vagy akár egy lakásban, de nem fogunk beszélni, mert csak ez lesz belőle.
Ha valaki mondani akar valamit a másiknak, akkor mondja. Ha egyik módon nem megy, addig próbálkozzon, amíg nem érti meg a másik. A fenti eset a kommunikáció teljes hiányának mintája. Kicsit mindenkinek el kéne gondolkodnia azon, hogy inkább kedvesen szól embertársához, vagy pedig egyedül marad.
Régi klisé, hogy "egyedül a tömegben". De ez nem is akkora hülyeség, mint gondolná az ember... Amikor beszélsz, már senki nem hallja, mert egyszerűen nem is figyelnek.
Sok mindent elrontottam az életemben, tényleg. De valahogyan mindig próbálom rendbehozni. Igyekszem olyan ember lenni, hogy később is odafigyeljenek rám, hogy ne kelljen egyedül élnem. Ettől félek a legjobban.
Ebben a világban meg pláne kéne, hogy legalább családon belül meglegyen a megfelelő kommunikáció, nem? Amikor az ember tényleg nem számíthat senkire, homo homini lupus, taposás, köpködés, szarkavarás a világban; kéne egy kis fészek, ahol az ember kiléphet ebből.
De ha otthon is ezt kapjuk, hová megyünk haza?