Én egy nagyon gyáva ember vagyok. Tudom, hogy tanulnom kellene, de valahogyan nem megy. Nem tudok tanulni, pedig rengeteget kellene. Kellene-kellene.
Gyáva vagyok. Fáradt vagyok. Lelki vagyok... senki vagyok. Így, egymagam, nem vagyok még senki sem. Nagyon hiányzik belőlem az a darab, elmúlt, visszatérhetetlennek tűnő...
Fázom. Átölelnék valakit.
Testi vagyok. Kell mellém egy test, aki vigyáz rám. Aki átfog, amikor félek, fázok, baj van. Aki vigyáz...
Percről percre létezem. Megfulladok az unalomban. Nincs mellettem senki, csak a zene. Mint régen, amikor még messze sem volt senki... De így, hogy megszoktam a közelséget, pár napnyi messzeség már megvisel.
Többre vagyok hivatott, mint itt ülni, és sajnálni magam valaki miatt, magam miatt. De én itt ülök, és sajnálom magam. Szánalmas vagyok... Kicsi vagyok és eltévelyedett.
Egy pici darabka hiányzik, egy hatalmas darab, a lelkem fele. Kétharmada-négyötöde-nyolctizede. Vissza se jön talán...
De jön!
Szerdán. Mikor van az még?! Messze... Mint Ő.
Megint egyedül vagyok, mint régen. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarok meghalni az unalomban, nem akarom, hogy a lelkem önmagát eméssze el. Nem akarok gyáva lenni.
Vagyis, nem-gyáva akarok lenni. Nem-önemésztő akarok lenni, nem-halott akarok lenni.
Tevékeny ember akarok lenni. Hiszen, önmagam is tevékeny lehetek, ha nem támasztja senki a hátam, vissza ne guruljak. De önmagamtól visszaesek a mélybe mindig, folyamatosan. Örökre...
Nem, nem esek vissza. Önmagamtól fel se jutok odáig, hogy visszeshessek. Önmagamtól a föld felett lebegek, szállok, messzire, céltalan. Céltalan, örökké a végtelenbe.
Hiányzik mellőlem a cél. A lelkem jobbik fele. A tevékeny fél. A boldog fél. Az, amelyik vezet az úton, bár ő maga azt hiszi: én vezetem őt. Mintha én okosabb lennék...
Nem szerelem. Nem hiszem, hogy az lenne. A szerelem múlandó. Örök szerelem nincs. De ha a szeretet átcsap egy örök érzésbe, örök szeretetbe, akkor baj van: célja, értelme, vége lesz a léleknek, meghalhat önmagában és a másikban támad fel. Amikor már nem csak a másikat szeretjük, a másikért, hanem önmagunkat is megszeretjük benne. Ha ő szeret, biztos nem vagyunk - vagyok - rossz. Megtaláljuk önmagunakt a másikban, látjuk magunkat a szemében, a szemén. A lelkében szemléljük önmagunkat, megfürdünk a boldogságában, elmerülünk és feltámadunk benne.
Bolyongok még. Kuporgok a sarokban, eltévelyedetten, mélázok és búsongok. Élem a fél-életet, harmad-életet, ötöd-életet, kéttized-életet.
Fél-lélekkel.
"Az igazságot, bárhol legyél, a sarokban keresd!
Ő már onnan figyel téged és ha eljön a te időd,
Feláll, kezet nyújt, köszön majd, és rájössz akkor arra,
Hogy bármire rájönni valójában semmi.
És fogást sem talál majd rajtad,
Úgy fordítasz hátat akkor mind az olyannak,
Akinek a másén kívül nem kell senki,
Kerüld, és titokban bámészkodónak nevezd.
Te is, mint mindenki, azzá akarsz válni, akivé nem lehetsz.
Az erő ide nem elég.
Ide az erőnek az erejét kell, hogy most hogy megkeresd!
Keress magad mellé jeleket, merthogy betalál majd mindegyik.
Amelyik meg nem, attól meg a szabály erősödik.
A szabály, hogy az ember magáról beszél,
Magával, ha beszél
Bárki nevét mondja bárki szemébe."
