blogocska

Hajnal

A New York-i hajnal

négy iszap-oszlopon áll

a fekete galamb-vihar

korhadt vízben pancsol.

 

A New York-i hajnal

végtelen lépcsők alatt nyög

barázdák közt kutat

rajzolt gyötrelem-virág után

 

Jön a hajnal és senki nem fogadja szájába

mert nincs ott reggel sem lehető remény.

Néha pénzek dühödt rajban

tépik-fúrják az elhagyott fiúkat.

 

Az első távozók csontjaikban értik

hogy nincs ott éden sem virágtalan vágy;

tudják hogy számok és törvények iszapjába,

mű nélküli játékba, gyümölcstelen verítékbe tartanak.

 

A fényt láncok és zajok temetik

eredettelen tudomány trágár fenyegetéseibe.

A külvárosban emberek tűnődnek álmatlanul

mint akik most élték túl a vér hajótörését.

Néha boldog vagyok, de az valahogyan gyorsan elmúlik.

Ma volt Sándor-nap, kedvesen megünnepeltük. Öcsi-apa-nagypapa. Ahogy szokás... Csak éppen senki nem örült igazán annak, mait tőlünk kapott. Pedig szerintem jókat kaptak. Csak, hát, másoktól jobbat.

Szeretek ajándékozni, szeretem látni az emberek arcát, ahogyan felderül, amikor kibontják a kicsi csomagot. De valahogyan nagyon ritkán sikerül eltalálni, hogy mit is vegyek... Mindig kicsi butaságokat találok ki. De, hát, mit vegyen az ember lánya, ha kevés pénzből kell gazdálkodni? Na, ugye, hogy butaságot! Pedig, bárminek lehet örülni, csak felfogás kérdése.

Ma pl öcsém kapott egy babzsákfotelt. Amit én akartam volna nagyon-nagyon régóta. Tényleg. Az a bökkenő, hogy kicsi szobában lakom, vagyis éppen annyira kicsi, hogy nem fér el benne egy fotel. Sebaj, gondoltam, gyűjtöm a pénzecsét házra, lakásra, közös kuckóra, majd oda veszek/kapok fotelt. Erre, öcsém kap egyet. Szép nagyot. De! Kapott mellé egy rubikkockát is, azzal játszik. Nem is figyel a fotelra.

Igen, irigy vagyok. Ez van, gyarló az ember és esendő. És irigykedik az öccsére. Nem, nem vágyom arra a fotelra, mert fekete, és mert nem olyan szabású, mint amilyet én szeretnék. De azért jól esett volna, ha azt kapok... Majd, szülinapomra. Csak, hát... Anya mondta, hogy én nem azt kapok, mert mást talált ki nekem. De ha tudja, hogy minek örülnék, miért nem olyat vesz?

Na, jó, ennyit erről. Kicsi tüske kicsi szememben, túlélem, történt már sokkal rosszabb is emberekkel. De azért jólesett volna, ha most egy kicsit belegondol valaki abba, hogy mit is szeretnék.

Hiányzik egy olyan család, ahol VALÓBAN odafigyelnek egymásra. Vagy valóban NEM. Nem egy ilyen látszat-odafigyelek-de-közben-nem-is-dolog. Szerintem, ha megkérdezném őseimet, hogy mit is gondolok, nem tudnák. Vagy, hogy mit is jelent amit mondok, azt se tudnák. Valahogy úgy eltávolodtunk egymástól, hogy nagyon nehezen találunk vissza egymáshoz. Félrekezeljük egymás lelki bajait, fogalmunk sincs, hogy mit is gondol-érez a másik; vagy, ha mégis megsejtünk valami kis gondolat-foszlányt, akkor félreértjük és bután reagálunk. Mintha nem is család lennénk, hanem együtt élő kupac ember.

Nem egyszerű együtt élni egy túlhajszolt anyával, egy pókerarcú apával, egy kamaszodó öccsel, meg egy vőlegénnyel, aki a két hete történt "elbeszélgetés" óta (biztos emlékeztek, amikor szüleim nevelő célzattal ketté tiporták a lelkét és az önbecsülését) kisebbségi komplexussal küzd. És persze, itt vagyok én, a kicsit deviáns, idegbajos, de amúgy normális emberi lény álcája alatt lélegző képződmény, akit nehezen visel a közvetlen környezete gyakori kirohanásai miatt. Komolyan mondom, mint valami cirkuszi társulat, csak Toffiffee nélkül.

Hiányzik az a kiegyensúlyozott család-kép, ami régen voltunk. Hiányzik, hogy le lehessen ülni a nappaliba tévézni anélkül, hogy anya ránk szóljon, hogy dolgozni akar, és legyünk csöndben. hiányoznak  a közös, jó hangulatú vacsorák. Hiányzik az, hogy öcsémet csak azért szidják össze, hogy csámcsog az asztalnál, és ne azért, mert már megint négyest hozott haza. Hiányzik egy zug, haová elbújhatok sírdogálni, ha éppen arra tartja kedvem. Hiányzik a kommunikáció, a beszélgetés, hogy megbeszélünk mindent, ami az útba akad.

Ez a másik. Ugyebár, volt két hete a már említett intelligens lélekrombolás. Azóta kicsi párom próbál kedves lenni szüleimmel, ez sikerül is. Persze, senki nem tökéletes, de most valahogyan felállt egy kényes-átlátszó egyensúlyvonal. Ami, nyilván, bármelyik pillanatban összeroppanhat. Párom most ugyanazt követi el, amit őseim annak idején: nem mondja el, mi a baja. Ami nagy hiba, a "néma gyereknek anyja se érti..."-elven. Párom visszahúzódik, sajnáltatja magát, ami engem, nyilván, távolít szüleimtől. Ez őt is távolítja, mert én elmondom, hogy mi bajom. Szeretném kibékíteni őket, de így nem fog menni. Nem beszélhetek anyáékkal, mert párom nem akarja. Én se nagyon merek, mert félek, hogy páromon csattan végül az ostor. De közben naponta letörik egy darab amúgy sem túl ép szívecskémből.

Én nem akarok senkit elveszíteni. Sem a szüleimet, sem a páromat. De ha ez így megy tovább, akkor mindenki elveszít valakit. Talán engem, talán önmagát.

Nem kell, hogy elvesztsünk valakit, ha megoldhatjuk a gondot egy egyszerű beszélgetéssel. Csak át kell gondolni a dolgot, hogy megéri-e csendben feloszlani a ködben, vagy inkább kiabálni egy kicsit, és utána boldogan élni a következő akadályig, ami jöhet egy pillanat múlva, vagy akár egy élet múlva.

Mindenki választhat. Én a beszélgetést választom. Aztán sírok.

 

Ez a kép pedig az internetről van, de nem mondom meg, hogy honnan. Csúnya képlopó vagyok.

Nem tudom, hogy lesz-e több, vagy pedig megtörik a lelkesedés, és elvész a levertség és a hétköznapiság nedves-bűzös posványában, de még próbálkozok.
Nem fogok maradandót alkotni, mert ezt úgyse olvassa senki.
Kisebbségi komplexusom van, kicsi vagyok, és átlátszó.
Tűnékeny vagyok és tűlfejlett.
Elbizakodott is vagyok.
És éhes, nagyon éhes.
De a sebeim már gyógyulnak (itt ne átvitt sebekre tessék gondolni, nekem igenis vannak testi sebeim. De már gyógyulnak, és én is jobban leszek).
Elunatkoztam a napom, és most élet után nézek az éterben. Bosszúm kiteljesedik, és a múltat sújtom felejthetetlen átkommal. Mindenki áldani fogja a nevem, amikor a gondolatotokba férkőzök, és elfeketítem a feketét, kihipózom a fehéret. Akkor éretlenné válik a zöld és tűzforróvá a piros. Semmi nem lesz a helyén, mégis mindent megtalálok, mert én vagyok az alkotó, az utópista, La Creadora, aki mindent tud, csak semmit nem akar.
Én tudom a végét, csak egy klassz indítás kéne.
Kéne-kéne-kéne...
Immanuel bácsi előttem hever az asztalon, mint egy kivert kutya, pedig, ha valaki, akkor Ő megérdemli a figyelmet. Fel is veszem, belelapozok, és elolvasom a szavakat és a betűket és a mondatokat és a sorokat.
Megértem és összehasonlítom. Holnap pedig mindent elfelejtek, hogy milyen volt ma az élet.
Újra élet után kell néznem, hogy ne fogyjak ki a gyűjteményemből.

Csak egy szürreális éjszaka és egy fagylalt táncolt tegnap.

Elég elcsépelt kezdés...

Azon gondolkodtam, hogy miről is kéne írni? Hmmm... Valami magasztos témáról, vagy csak kicsi életemről? Olyanról, ami engem érdekel vagy olyanról, amit millió és egyen elolvasnának? Kéne írni valami olyasmiről, ami biztos mindenkit érdekel...

Hát ezért fogok most írni egy olyan dologról, amiről szinte csak rosszat hallani mostanában. Aki elolvasta a címet, annak nem lesz meglepetés: emo.

Az előbb a "mostanában" szó kicsit erős volt... Egy ideje ugyanis nem sokat hallani erről a műfaj-divat-gondolkodásmódról. Vajh miért? Pedig alig egy hónapja minden ezzel volt tele. A tévé, az újságok, az utcák. Mostanság is lehet látni fekete-csíkos kis pólókba, szakadt nadrágba öltözött szomorú emberkéket az utcán, de már közel sem annyit, mint mondjuk január-februárban. Ez is egy olyan stílus lenne, amit hirtelen felvettek könnyen befolyásolható fiataljaink, de aztán ugyailyen gyorsan el is múlt az őrület? Pedig ma is játszanak a zenei csatornák ún. emo-zenét. Ugyanaz a vastagon húzott szem, fekete ruha, fájdalmas arc... De már nem annyit, mint egy hónapja. A kritikusok is eltűntek, mert már nem divat... ?

Amíg nagy divat volt a dolog, egészen sokat lehetett róla hallani. Hogy az emósok elöntik az utcákat. Hogy tizen-kevés-éves gyerekeink fejletlen kis agyát ezzel fertőzik a csúnya-csúnya tévécsatornák. Hogy vadgossák az ereiket. Hogy úgy teremnek az emo-zenekarok a fán, mint a kilencvenes évek elején-közepén a szexi fiúbandák. De, hogy tulajdonképpen mi is ennek a háttere, azon szerintem elég kevesen gondolkodtak el. Ugyanúgy elítélik az emberek a fiatal "tini"-ket, mint ahogy a punkokat, diszkósokat, rokkereket stb a többi stílusba tartozók. De vajon tudják-e az emberek, hogy miért is lesz egy fiatal emós?

Szerintem ennek kicsit komolyabb háttere lehet, mint annak, hogy valaki betűri-e a csizmájába a nadrágszárát, vagy inkább télen rövidnadrágban és foltos harisnyában jár, esetleg színes taréjat zseléz magának, vagy pedig térdig érő gatyában rombolja a közízlést.

Nem biztos, hogy a tévécsatornák a hibásak. Persze, nem vitatom, hogy ők is igencsak benne vannak-voltak fiataljaink-gyermekeink-embertársaink (felnőtteket is beleértve!) lelkének, gondolkodásának formálásában. De kire nem hat az, amit nap mint nap, perc mint perc hall-lát? Nem sokan gondolnak a színfalak mögé, hogy esetleg más is lehet ott, mint amit szeretnénk elhinni.

De a világ igenis szar, ahogyan az emók állítólag gondolják. A szülők elhanyagolják vagy éppen túlgondozzák gyermekeiket, az iskolában nagy a hajtás, a tanárok megalázzák a diákokat, a kortársak-barátok nem figyelnek oda egymásra, nincs közös program a közös berúgáson-drogon kívül. Erről ki tehet? Hát, biztosan nem az a srác, aki kopott fekete farmerban és csíkos fölsőben, szembe lógó hajjal szeretetet keres (akár egy másik srác karjaiban).

Mielőtt bárki meggyanúsítana, nem értek egyet a stílussal. Nem értek egyet azzal, hogy avilág megváltoztathatatlanul elüresedett és kiégett, hogy az emberek soha nem figyelnek oda egymásra, hogy mindenki csak azért létezik, hogy kihasználjon mindenki mást, hogy a tévében csak a sztárokról és a politikáról lehet szó, hogy mindig tél van, hogy soha nem süt a nap, és hogy virágok csak a Marson nyílhatnak. Ez biztosan nem így van. De ahhoz, hogy igazam legyen, oda kellene figyelnünk egymásra!

(Micsoda hatalmas gondolatok! Nem, nem hiszem, hogy most találtam fel a spanyol viaszt. Tényleg nem. Igenis sokfelé lehet hallani, hogy: "változtassuk meg a világot, ültessünk fákat, gyűjtsük szétválogatva - és nem szelektíven- a hulladékot, nyissuk ki az ajtót a nők előtt és engedjük leülni az időseket a buszon". De ez nem úgy működik, hogy csak mondjuk. Mivel a szajkózás beválik a nem éppen követendő példáknál, így hiszem, ha sokat mondjuk, hogy legyünk jókislányok-kisfiúk, akkor talán azok is leszünk.)

El kellene felejteni azt, hogy "én oda szoktam figyelni a másikra, de ha ő se, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is!" Mert ez nem vezet sehová. Még soha nem jutottak el sehová az első lépés megtétele nélkül. Miért várjuk, hogy a világ nyújtson nekünk kezet, amikor az illendőség azt kívánja, hogy a fiatalabb kezdeményezzen ilyesmit?

Persze, nem sokunknak van kedve követni a szabályokat. És, ha a szabály az, hogy taposd le embertársadat, hogy Neked jó legyen? Akkor mit teszel? Letaposod, hogy tényleg jobb legyen neked, vagy inkább együtt mködsz vele, több szem többet lát alapon, és szerzel egy barátot?

(Érdekes adat: Magyarországon az emberek elmagánysosdása miatt csökken az átlagéletkor. De! a kiegyensúlyozott családban élők körében stagnál.)

Elkanyarodtunk volna a témától? Nem hiszem... Mivel az kedves kis 13-14 éves gyermekeink utálják a világot, és ezért felvágják viccből az ereiket, vagy saját nemükkel csókolóznak, akkor változtassuk meg a világot, hogy ne kelljen ilyesmihez folyamodniuk azért, hogy észrevegyük őket. Sokkal egyszerűbb ahelyett, hogy agyvérzést kapunk, hogy a büdös kölke megint nem jött haza időben, inkább kedves sütivel várjuk, hogy legyen kedve hazajönni. És, ha valami jót csinált, ne felejtsük el megölelni.

De, ha nem csinált rosszat, akkor sem árt az ölelés. Vagy a szeretet. Abból úgyis kevés jut manapság.

Itt ülök a TIKben, és azon gondolkozok (már persze, ha tudok ilyen korán gondolkodni), hogy miért is vagyok ekkora béna... Balfasz, jobban mondva. Jövök be tesire, félkóma, mint ilyenkor szokott, de a cuccomat otthon hagytam. Ezt azért írom ide fel, hogy ország-világ tudja, mekkora balfasz is vagyok én.
De legalább el tudtam intézni egy csomó okos dolgot. Szereztem kurzuslapra aláírást, engedélyt a tanszékvezetőtől (az itteniek tudják, hogy az mekkora rizikó...), megnéztem időpontokat, és mindjárt megyek könyvet vásárolni könyvcsekkből, egyetem-bácsi pénzén. Meg kicsit az enyémen is, de nem vészes.
Nah, ilyen érdekes napom lesz ma. Este finn zh-t írok, még nem tanultam, de úgyis tudom a felét-kétharmadát, csak át kell nézni.
Meg magamba kéne önteni egy kávét.

Közben rájöttem, hogy teljesen rákattantam erre a blogolásra. Kicsit furcsa érzés, olyan, mintha azt hinném, annyira érdekes vagyok, hogy mindenki rólam akar hallani. Vagy, mintha annyira nem lennének körülöttem emberek, hogy csak a billentyűzettel és a képernyővel (meg néha az egérrel) tudnám megosztani a kis gondolataimat. Vagy, mintha mindig panaszkodnék... Sorolhatnám. Egyik indok szánalmasabb, mint a másik.
Őszintén szólva, szerintem tényleg elég szánalmas ez az internet-mánia az emberek között. Ahelyett, hogy egymásssal lennénk, beszélgetnénk, játszanánk, interperszonális (fúúú de szép szó!) kapcsolatainkat erősítenénk vagy fejlesztenénk stb., itt ülünk a gép előtt és arról írunk, hogy sokkal jobb lenne, ha nem itt ülnénk. De mégis itt ülünk!
Valahogyan vonzza az embert a képernyő. Pedig annyira nem nagy dolog... Na jó, nagy dolog, mert nem tudom, hogyan működik, mi van benne, hol kapja az áramot (oké, azt még tudom, ha megerőltetem magam...), ilyesmi, de mégse ez érdekel. Nehéz dolog felállni és itthagyni ezt a remek szerkezetet, pedig csak két mozdulat: kikapcs - feláll.
És ez a szánalmas. Nem az, hogy nincs valaki élő, akivel megoszthatnánk a gondolatmorzsáinkat, vagy az, hogy annyira érdekesnek tartjuk magunkat, hogy ezt mindenkivel közölnünk kell, hanem az, hogy ez ellen nem is akarunk tenni semmit. Én sem. Tudom, hogy nem vagyok jobb a Deákné vásznánál (ez egy jó mondás, csak azért írtam ide - csak azt nem tudom, hogy a Deákné tényleg nagy betűvel van-e).
Nah, ennyit a ma reggeli eszmefuttatásról, még nézegetek képeket, aztán megyek, és veszek Kantot. Tiszta ész kritikája. Vagy A tiszta ész kritikája.

Biztos sokan megkapták már az "amíg az én kenyeremet eszed..." kezdetű szöveget. De ez a mostani kicsit duvább volt.

Először is az alaphelyzet: szüleimmel lakunk, hogy ne kelljen fizetni az albérletet. Ez jó ötlet is volt, nekünk is tetszett (nekem kevésbé, mert ugyebár azért  akartam elköltözni, hogy ne kelljen velük lakni... Annyira nem vészesek, csakhát, akadályoznak a természetes hajlandóságaim megvalósításában.) Tehát... Kaptunk egy kicsi szobát, a lakást kicsit (?) szóval nagyon átalakítottuk, és így tökjó. Asszem... Saját magunk vesszük a kajánkat, mi főzünk, meg ilyesmi, persze van érintkezés, de azért többé-kevésbé magunk intézzük a dolgainkat.

Tehát, a sztori.

Leültettek minket, ők leültek szembe és elkezdték mondtani. Mondták-mondták kb 20 percen keresztül, szegény párom meg ott állt a zuhatag alatt. Nem azért volt rossz, mert sokáig tartott, 20 perc osztást bárki kibír. Hanem azért, mert olyan problémákat hoztak a felszínre, amik nem is látszottak. Mindenbe belekötöttek, hogy hogyan beszél, miket csinál, minden. Iszonyatos volt, kábé 20 perc alatt rázúdították mindazt, amit én 20 év alatt kaptam meg, adagolva.

 

Ilyet azért nem érdemel senki. Azt mondták: "azért így és most, mert nem akarjuk, hogy ez rámenjen a kapcsolatunkra." De így...

Elő lehetett volna adni szebben, okosabban is az egészet. Mondjuk, ha valaki nem volt ott, az nem tudhatja...

Ősök teljesen meg voltak győződve róla, hogy helyesen teszik azt, amit. Hogy ha a szép szó nem használ, tapossuk el a kisebbet. És még ugráljunk is rajta, attól jobb lesz. De abba, hogy ennek mi lesz a következménye, szerintem nem gondoltak bele. Meg abba sem, hogy ha én igazságtalannak tartok valamit, akkor azt tényleg úgy gondolom. És nem fogok egyetérteni velük csak azért, mert a szüleim. Nem tudom, hogy miért hiszik azt, hogy valami remek a kapcsolatunk, szerintem sok emberrel szorosabb a kapcsolatom, mint velük. Nem tudnak rólam semmit, és azzal, ha a párocskámat bántják, engem is bántanak. Vagy csak nem érdekli őket a dolog...

Az, hogy szegény öcsém is miket ki nem áll mostanában, persze más kérdés... Négyest hozott haza, spanyol szódogozatra, és olyan osztást kapott, mintha a harmadik egyesét hozta volna két napon belül...

Kicsit fel kéne eleveníteni, hogy milyen kapcsolatot is akarnak a gyerekükkel, mielőtt még késő lenne. Mielőtt még annyira eltávolodnánk egymástól (itt jelezném, már most sem vagyunk túl közel), hogy már nem találjuk meg a visszautat, és lakhatunk egy országban, egy városban, vagy akár egy lakásban, de nem fogunk beszélni, mert csak ez lesz belőle.

 

---

 

Ha valaki mondani akar valamit a másiknak, akkor mondja. Ha egyik módon nem megy, addig próbálkozzon, amíg nem érti meg a másik. A fenti eset a kommunikáció teljes hiányának mintája. Kicsit mindenkinek el kéne gondolkodnia azon, hogy inkább kedvesen szól embertársához, vagy pedig egyedül marad.

Régi klisé, hogy "egyedül a tömegben". De ez nem is akkora hülyeség, mint gondolná az ember... Amikor beszélsz, már senki nem hallja, mert egyszerűen nem is figyelnek.

Sok mindent elrontottam az életemben, tényleg. De valahogyan mindig próbálom rendbehozni. Igyekszem olyan ember lenni, hogy később is odafigyeljenek rám, hogy ne kelljen egyedül élnem. Ettől félek a legjobban.

Ebben a világban meg pláne kéne, hogy legalább családon belül meglegyen a megfelelő kommunikáció, nem? Amikor az ember tényleg nem számíthat senkire, homo homini lupus, taposás, köpködés, szarkavarás a világban; kéne egy kis fészek, ahol az ember kiléphet ebből.

De ha otthon is ezt kapjuk, hová megyünk haza?

 

---

Csak az a baj ezzel a bloggal, hogy ugyebár nem lehet szép színeket beállítani neki. Nekije. Pedig az jó lenne...
Jó... Filozófusként ezen is gondolkodnom kellene. Gondolkodok is rajta.
Csakhogy én nem vagyok filozófus. Azok mind-mind arrogánsak. Én pedig csak arrogáns vagyok, filozófus nem.
Viszlát.

Most nem írok sokat, mert egyrészt nincs időm, másrészt pedig nincs időm.
És nincs szómenésem se.
Ma péntek van, és még nyomtatnom is kell. A tanítványomnak okos tananyagot.
Mert ugye én tanítok. Magán. Magántanítok.
Spanyolt.

A mai napomnak ez lesz majdnemhogy a fénypontja. Mert okos a tanítvány, én meg szeretek tanítani.
Eddig nem csináltam semmi érdemlegeset ma... Csak felkeltem, elkészültem, bejöttem suliba (Hegel-óra jejeje), lefárasztottam az agyacskámat, és most itt vagyok. TIKben.
De nem sokáig leszek már itt, mert 2re megyek. Taní-tani. J.A. után.
Majd még írok, hogy mivan, mert ez így nem sok.
Bizony.
Szómenés megáll, szó fennakad, lehellet megszegik.
Menek.
Viszlát.