A hétvégén nincs itthon a párom. Dolgozik.
Persze, ez nem olyan nagy dolog, hiszen sokan vannak, akik távkapcsolatban élnek. Sőt, örüljek, hogy nekem legalább van egy normális kapcsolatom, mert mások csak vágyakoznak erre.
De ez nálunk nem így van. Mi majdnem egy éve együtt lakunk, mindennap találkozunk. Sőz, előtte is nagyon sokat töltöttünk együtt, mivel egy egyetemre jártunk. Azaz, majdnem egy éve minden szabadidőnket együtt töltjük.
És az a furcsa, talán mások számára megérthetetlen, hogy nekem nem is a testi része hiányzik... Vagyis, nem a szex. Azt meg lehet oldani, persze nem olyan, de az nem hiányzik. Inkább az, hogy legyen valaki mellettem, hogy átöleljen, beszélgessen velem.
Szörnyen egyedül vagyok itthon. Persze... itt van a családom, sőt, ma jön látogatóba a nagymamám, úgyhogy fizikailag tömve lesz a ház emberekkel. Csak éppen az nincs itt, akivel szeretek együtt lenni. Sokat. Nagyon sokat.
Ő is tudja, hogy ha nincs itthon, akkor tanulni sem tudok... Ha itthon van, akkor meg elküldöm, hogy ne nézzen tv-t, mert zavar, ne hallgasson zenét, mert zavar, ne vegyen levegőt, mert zavar, nem tudok tőle tanulni. De olyan jó tanulás közben pihenni egy kicsit, átölelni őt, adni egy puszit, és úgy visszaülni a könyvek fölé.
Olyan egyedül vagyok. Nem akarok egyedül lenni. Egyedül van a kicsi lelkem. És tényleg hiányzik egy darab belőle, ez most nem átvitt és romantikus értelemben, hanem tényleg.
Tegnap találkoztunk, mert Szegeden volt fellépése a csoportnak, akiknek tolmácsol. De csak néztem, ahogyan intézkedik, nem mehettem oda hozzá, mert dolgozott. Éppen csak köszöntem neki, és már odébb is álltam, hogy ne zavarjam. Talán ez volt a legrosszabb pár perc az egész egyedüllét alatt, hogy ott van, de én nem lehetek ott vele. De nagyon jó volt legalább látni egy kicsit.
Nem akarok egyedül lenni. Ez nagyon rossz. Sokat voltam egyedül, mielőtt megismertem, céltalanul bolyongtam a világban, nem találtam a helyem. Nem volt, aki rám szóljon, hogy mostmár tanuljak, vagy valami. És most sincs itt.
És az a szörnyű az egészben, hogy amikor együtt vagyunk, akkor én bántom. Borzalmas hárpia vagyok, és ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy igazam van. Persze, Freud alapján meg lehet ezt magyarázgatni, de valahogyan nincs kedvem hozzá. Nem Sigmund bácsi tehet arról, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok. És nem is a körülmények, vagy a körülöttem lévő emberek, vagy a múltam. Csakis én tehetek róla.
"Felelős vagy a rózsádért."
És a tetteidért is. Mindenkinek tudnia kell, hogy egyedül marad, ha nem szedi össze magát. Ha nem gondol bele, hogy lehet, hogy pillanatnyilag ez a rosszabb megoldás, de hosszú távon jövedelmezőbb lehet. Lelkileg.
Én is nagyon el tudom mondani másoknak, hogy mit kellene csinálniuk, csak én nem vagyok képes végrehajtani a remek tanácsaimat. Pedig igyekszem... De, hát nem mindig olyan egyszerű jókislánynak lenni.
Hát, legyünk bátrak, és kapjuk össze magunkat, magamat, hogy ne maradjak egyedül életem végéig."Tudni, hogy mi a helyes és nem azt cselekedni, a legrosszabb fajta gyávaság"
