És megint itt vagyok. Régen nem voltam már, tudom, de mostanában több volt a fejemben, mint amit ki lehet írni. Sajnos.

Elvesztettem a szürreálist magamból, erre most jöttem rá. Múlatom az időt, de ő úgyis múlik felettem, ha én nem akarom. Ki kellene használni, hogy valamit mégis alkothassak a világon, amíg itt vagyok, de így nem fog sikerülni.

Valahol lehet Őt hibáztatni azért, mert elvesztettem magamból a szürreálist. De mégsem teszem. Amit nem akarunk igazán, az úgysem fog sikerülni. Ami elveszett, azt sosem birtokoltuk igazán. Valahol még próbál visszajönni, de ez nem olyan egyszerű, zárt ajtókon keresztül.

A szürreális akkor jön elő, amikor nem vagyok biztonságban. Amikor elhagytak, vagy nem láttak meg. Amikor nincs mellettem senki, vagy éppen túl sokan vannak. Amikor... nem vagyok biztonságban, akkor bárki megérintheti a lelkemet. Illetve megérinthetné, de nem érinti. Pedig itt van, kitárva, kitépve, földre dobva, de nem látja éppen az, akinek a legfontosabb lenne, hogy lássa.

Nos, ilyenkor jön elő a szürreális. Merengve, kifordulva látom a világot, beleképzelem a lehetetlent, megálmodom a valót és elpusztítom azt, ami tényleg sosem volt.

De ki az, aki feladná a biztosnak tűnő szerelmet egy fájó szürreálisért?