blogocska

Nem tudom, hogy lesz-e több, vagy pedig megtörik a lelkesedés, és elvész a levertség és a hétköznapiság nedves-bűzös posványában, de még próbálkozok.
Nem fogok maradandót alkotni, mert ezt úgyse olvassa senki.
Kisebbségi komplexusom van, kicsi vagyok, és átlátszó.
Tűnékeny vagyok és tűlfejlett.
Elbizakodott is vagyok.
És éhes, nagyon éhes.
De a sebeim már gyógyulnak (itt ne átvitt sebekre tessék gondolni, nekem igenis vannak testi sebeim. De már gyógyulnak, és én is jobban leszek).
Elunatkoztam a napom, és most élet után nézek az éterben. Bosszúm kiteljesedik, és a múltat sújtom felejthetetlen átkommal. Mindenki áldani fogja a nevem, amikor a gondolatotokba férkőzök, és elfeketítem a feketét, kihipózom a fehéret. Akkor éretlenné válik a zöld és tűzforróvá a piros. Semmi nem lesz a helyén, mégis mindent megtalálok, mert én vagyok az alkotó, az utópista, La Creadora, aki mindent tud, csak semmit nem akar.
Én tudom a végét, csak egy klassz indítás kéne.
Kéne-kéne-kéne...
Immanuel bácsi előttem hever az asztalon, mint egy kivert kutya, pedig, ha valaki, akkor Ő megérdemli a figyelmet. Fel is veszem, belelapozok, és elolvasom a szavakat és a betűket és a mondatokat és a sorokat.
Megértem és összehasonlítom. Holnap pedig mindent elfelejtek, hogy milyen volt ma az élet.
Újra élet után kell néznem, hogy ne fogyjak ki a gyűjteményemből.

Csak egy szürreális éjszaka és egy fagylalt táncolt tegnap.