Néha boldog vagyok, de az valahogyan gyorsan elmúlik.
Ma volt Sándor-nap, kedvesen megünnepeltük. Öcsi-apa-nagypapa. Ahogy szokás... Csak éppen senki nem örült igazán annak, mait tőlünk kapott. Pedig szerintem jókat kaptak. Csak, hát, másoktól jobbat.
Szeretek ajándékozni, szeretem látni az emberek arcát, ahogyan felderül, amikor kibontják a kicsi csomagot. De valahogyan nagyon ritkán sikerül eltalálni, hogy mit is vegyek... Mindig kicsi butaságokat találok ki. De, hát, mit vegyen az ember lánya, ha kevés pénzből kell gazdálkodni? Na, ugye, hogy butaságot! Pedig, bárminek lehet örülni, csak felfogás kérdése.
Ma pl öcsém kapott egy babzsákfotelt. Amit én akartam volna nagyon-nagyon régóta. Tényleg. Az a bökkenő, hogy kicsi szobában lakom, vagyis éppen annyira kicsi, hogy nem fér el benne egy fotel. Sebaj, gondoltam, gyűjtöm a pénzecsét házra, lakásra, közös kuckóra, majd oda veszek/kapok fotelt. Erre, öcsém kap egyet. Szép nagyot. De! Kapott mellé egy rubikkockát is, azzal játszik. Nem is figyel a fotelra.
Igen, irigy vagyok. Ez van, gyarló az ember és esendő. És irigykedik az öccsére. Nem, nem vágyom arra a fotelra, mert fekete, és mert nem olyan szabású, mint amilyet én szeretnék. De azért jól esett volna, ha azt kapok... Majd, szülinapomra. Csak, hát... Anya mondta, hogy én nem azt kapok, mert mást talált ki nekem. De ha tudja, hogy minek örülnék, miért nem olyat vesz?
Na, jó, ennyit erről. Kicsi tüske kicsi szememben, túlélem, történt már sokkal rosszabb is emberekkel. De azért jólesett volna, ha most egy kicsit belegondol valaki abba, hogy mit is szeretnék.
Hiányzik egy olyan család, ahol VALÓBAN odafigyelnek egymásra. Vagy valóban NEM. Nem egy ilyen látszat-odafigyelek-de-közben-nem-is-dolog. Szerintem, ha megkérdezném őseimet, hogy mit is gondolok, nem tudnák. Vagy, hogy mit is jelent amit mondok, azt se tudnák. Valahogy úgy eltávolodtunk egymástól, hogy nagyon nehezen találunk vissza egymáshoz. Félrekezeljük egymás lelki bajait, fogalmunk sincs, hogy mit is gondol-érez a másik; vagy, ha mégis megsejtünk valami kis gondolat-foszlányt, akkor félreértjük és bután reagálunk. Mintha nem is család lennénk, hanem együtt élő kupac ember.
Nem egyszerű együtt élni egy túlhajszolt anyával, egy pókerarcú apával, egy kamaszodó öccsel, meg egy vőlegénnyel, aki a két hete történt "elbeszélgetés" óta (biztos emlékeztek, amikor szüleim nevelő célzattal ketté tiporták a lelkét és az önbecsülését) kisebbségi komplexussal küzd. És persze, itt vagyok én, a kicsit deviáns, idegbajos, de amúgy normális emberi lény álcája alatt lélegző képződmény, akit nehezen visel a közvetlen környezete gyakori kirohanásai miatt. Komolyan mondom, mint valami cirkuszi társulat, csak Toffiffee nélkül.
Hiányzik az a kiegyensúlyozott család-kép, ami régen voltunk. Hiányzik, hogy le lehessen ülni a nappaliba tévézni anélkül, hogy anya ránk szóljon, hogy dolgozni akar, és legyünk csöndben. hiányoznak a közös, jó hangulatú vacsorák. Hiányzik az, hogy öcsémet csak azért szidják össze, hogy csámcsog az asztalnál, és ne azért, mert már megint négyest hozott haza. Hiányzik egy zug, haová elbújhatok sírdogálni, ha éppen arra tartja kedvem. Hiányzik a kommunikáció, a beszélgetés, hogy megbeszélünk mindent, ami az útba akad.
Ez a másik. Ugyebár, volt két hete a már említett intelligens lélekrombolás. Azóta kicsi párom próbál kedves lenni szüleimmel, ez sikerül is. Persze, senki nem tökéletes, de most valahogyan felállt egy kényes-átlátszó egyensúlyvonal. Ami, nyilván, bármelyik pillanatban összeroppanhat. Párom most ugyanazt követi el, amit őseim annak idején: nem mondja el, mi a baja. Ami nagy hiba, a "néma gyereknek anyja se érti..."-elven. Párom visszahúzódik, sajnáltatja magát, ami engem, nyilván, távolít szüleimtől. Ez őt is távolítja, mert én elmondom, hogy mi bajom. Szeretném kibékíteni őket, de így nem fog menni. Nem beszélhetek anyáékkal, mert párom nem akarja. Én se nagyon merek, mert félek, hogy páromon csattan végül az ostor. De közben naponta letörik egy darab amúgy sem túl ép szívecskémből.
Én nem akarok senkit elveszíteni. Sem a szüleimet, sem a páromat. De ha ez így megy tovább, akkor mindenki elveszít valakit. Talán engem, talán önmagát.
Nem kell, hogy elvesztsünk valakit, ha megoldhatjuk a gondot egy egyszerű beszélgetéssel. Csak át kell gondolni a dolgot, hogy megéri-e csendben feloszlani a ködben, vagy inkább kiabálni egy kicsit, és utána boldogan élni a következő akadályig, ami jöhet egy pillanat múlva, vagy akár egy élet múlva.
Mindenki választhat. Én a beszélgetést választom. Aztán sírok.
Ez a kép pedig az internetről van, de nem mondom meg, hogy honnan. Csúnya képlopó vagyok.
