Elég elcsépelt kezdés...
Azon gondolkodtam, hogy miről is kéne írni? Hmmm... Valami magasztos témáról, vagy csak kicsi életemről? Olyanról, ami engem érdekel vagy olyanról, amit millió és egyen elolvasnának? Kéne írni valami olyasmiről, ami biztos mindenkit érdekel...
Hát ezért fogok most írni egy olyan dologról, amiről szinte csak rosszat hallani mostanában. Aki elolvasta a címet, annak nem lesz meglepetés: emo.
Az előbb a "mostanában" szó kicsit erős volt... Egy ideje ugyanis nem sokat hallani erről a műfaj-divat-gondolkodásmódról. Vajh miért? Pedig alig egy hónapja minden ezzel volt tele. A tévé, az újságok, az utcák. Mostanság is lehet látni fekete-csíkos kis pólókba, szakadt nadrágba öltözött szomorú emberkéket az utcán, de már közel sem annyit, mint mondjuk január-februárban. Ez is egy olyan stílus lenne, amit hirtelen felvettek könnyen befolyásolható fiataljaink, de aztán ugyailyen gyorsan el is múlt az őrület? Pedig ma is játszanak a zenei csatornák ún. emo-zenét. Ugyanaz a vastagon húzott szem, fekete ruha, fájdalmas arc... De már nem annyit, mint egy hónapja. A kritikusok is eltűntek, mert már nem divat... ?
Amíg nagy divat volt a dolog, egészen sokat lehetett róla hallani. Hogy az emósok elöntik az utcákat. Hogy tizen-kevés-éves gyerekeink fejletlen kis agyát ezzel fertőzik a csúnya-csúnya tévécsatornák. Hogy vadgossák az ereiket. Hogy úgy teremnek az emo-zenekarok a fán, mint a kilencvenes évek elején-közepén a szexi fiúbandák. De, hogy tulajdonképpen mi is ennek a háttere, azon szerintem elég kevesen gondolkodtak el. Ugyanúgy elítélik az emberek a fiatal "tini"-ket, mint ahogy a punkokat, diszkósokat, rokkereket stb a többi stílusba tartozók. De vajon tudják-e az emberek, hogy miért is lesz egy fiatal emós?
Szerintem ennek kicsit komolyabb háttere lehet, mint annak, hogy valaki betűri-e a csizmájába a nadrágszárát, vagy inkább télen rövidnadrágban és foltos harisnyában jár, esetleg színes taréjat zseléz magának, vagy pedig térdig érő gatyában rombolja a közízlést.
Nem biztos, hogy a tévécsatornák a hibásak. Persze, nem vitatom, hogy ők is igencsak benne vannak-voltak fiataljaink-gyermekeink-embertársaink (felnőtteket is beleértve!) lelkének, gondolkodásának formálásában. De kire nem hat az, amit nap mint nap, perc mint perc hall-lát? Nem sokan gondolnak a színfalak mögé, hogy esetleg más is lehet ott, mint amit szeretnénk elhinni.
De a világ igenis szar, ahogyan az emók állítólag gondolják. A szülők elhanyagolják vagy éppen túlgondozzák gyermekeiket, az iskolában nagy a hajtás, a tanárok megalázzák a diákokat, a kortársak-barátok nem figyelnek oda egymásra, nincs közös program a közös berúgáson-drogon kívül. Erről ki tehet? Hát, biztosan nem az a srác, aki kopott fekete farmerban és csíkos fölsőben, szembe lógó hajjal szeretetet keres (akár egy másik srác karjaiban).
Mielőtt bárki meggyanúsítana, nem értek egyet a stílussal. Nem értek egyet azzal, hogy avilág megváltoztathatatlanul elüresedett és kiégett, hogy az emberek soha nem figyelnek oda egymásra, hogy mindenki csak azért létezik, hogy kihasználjon mindenki mást, hogy a tévében csak a sztárokról és a politikáról lehet szó, hogy mindig tél van, hogy soha nem süt a nap, és hogy virágok csak a Marson nyílhatnak. Ez biztosan nem így van. De ahhoz, hogy igazam legyen, oda kellene figyelnünk egymásra!
(Micsoda hatalmas gondolatok! Nem, nem hiszem, hogy most találtam fel a spanyol viaszt. Tényleg nem. Igenis sokfelé lehet hallani, hogy: "változtassuk meg a világot, ültessünk fákat, gyűjtsük szétválogatva - és nem szelektíven- a hulladékot, nyissuk ki az ajtót a nők előtt és engedjük leülni az időseket a buszon". De ez nem úgy működik, hogy csak mondjuk. Mivel a szajkózás beválik a nem éppen követendő példáknál, így hiszem, ha sokat mondjuk, hogy legyünk jókislányok-kisfiúk, akkor talán azok is leszünk.)
El kellene felejteni azt, hogy "én oda szoktam figyelni a másikra, de ha ő se, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is!" Mert ez nem vezet sehová. Még soha nem jutottak el sehová az első lépés megtétele nélkül. Miért várjuk, hogy a világ nyújtson nekünk kezet, amikor az illendőség azt kívánja, hogy a fiatalabb kezdeményezzen ilyesmit?
Persze, nem sokunknak van kedve követni a szabályokat. És, ha a szabály az, hogy taposd le embertársadat, hogy Neked jó legyen? Akkor mit teszel? Letaposod, hogy tényleg jobb legyen neked, vagy inkább együtt mködsz vele, több szem többet lát alapon, és szerzel egy barátot?
(Érdekes adat: Magyarországon az emberek elmagánysosdása miatt csökken az átlagéletkor. De! a kiegyensúlyozott családban élők körében stagnál.)
Elkanyarodtunk volna a témától? Nem hiszem... Mivel az kedves kis 13-14 éves gyermekeink utálják a világot, és ezért felvágják viccből az ereiket, vagy saját nemükkel csókolóznak, akkor változtassuk meg a világot, hogy ne kelljen ilyesmihez folyamodniuk azért, hogy észrevegyük őket. Sokkal egyszerűbb ahelyett, hogy agyvérzést kapunk, hogy a büdös kölke megint nem jött haza időben, inkább kedves sütivel várjuk, hogy legyen kedve hazajönni. És, ha valami jót csinált, ne felejtsük el megölelni.
De, ha nem csinált rosszat, akkor sem árt az ölelés. Vagy a szeretet. Abból úgyis kevés jut manapság.
