Tegnap voltam egy esküvőn. Azt már előre lehetett tudni, hogy nem szokásos esküvő lesz, mivel baptista a fiatal pár, és egyébként se szeretik a nagy felhajtásokat, ezért előbb összeadják őket ember és Isten színe előtt, majd szolid vacsora, és ennyi.

Maga a ceremónia is egy nagyon kellemes környezetben volt, egy pihenőparkban: zöld fű, finom szellő, szaladgáló vendéggyerekek.

És elkezdődött a világi szertartás. Először örültem neki, hogy nagyon gyorsan kijelentette az anyakönyvvezeő, hogy "házastársaknak nyilvánítom önöket", de aztán elszabadult a pokol. Először kedvcsinálónak felolvasott egy verset, ami nem tudom, hogy milyen hosszú lehetett, mert nem nagyon figyeltem. Csak azt nem értem, hogy az anyakönyvvezetőket miért nem tanítják meg beszélni?

Azt gondolná az ember, hogy aki házasságkötéseket vezet, az ki tudja fejezni magt a nyilvánosság előtt. Vagy, legalább felolvasni tud. De nem! És nem ez volt az első alkalom, a legutóbbi esküvőn, amin voltam, azon se tudott olvasni az anyakönyvvezető. Mintha akkor látná először a szöveget - pedig biztos, hogy sablonszöveg, sablonvers; sablonérzések.

És végig: "remélem, hogy ez a szeretet sokáig kitart", "kívánom, hogy...", "reménykedjünk benne, hogy..." - semmi biztos pont. Na jó, ha szerencsétek van, kibírjátok válás nélkül az első két évet, és a gyerekeitek sem csonka családban nőnek ötéves koruktól. Már ha egyáltalán lesz gyereketek; mert, ugye, ebben a mai karrier-világban arra sincs idő. Jótanácsok a Jótanácsok kalauzából, ahol minden jótanács le vagyon írva, csak ki kell onnan keresni az éppen aznapi hangulatunkhoz illőt. Sablon-sablon-sablon. Gyűlölöm, ha az ember nem tud önmaga kitalálni valami eredetit. De ha már sablont olvas fel, akkor azt tegye szép kiejtéssel, hangosan, személyhez szólóan. Mintha nem is egy házasulandó pár lett volna előtte, hanem játékbabák, akiket a kisgyerekek játszásiból összeadnak.

Ezután következett az egyházi esküvő. Előre fel voltam rá készülve, hogy most bejön egy jámbor lelkész, aki hatalmas imádságok és tettetett ájatosságok közepette összeadja a fiatalokat.

Meg kell mondanom, kellemesen csalódtam. A lelkész először megdicsérte őket: hogy döntést hoztak. Ebben a mai világban, szembemennek a divattal, és felvállalják ezt a súlyos döntést, összeházasodnak, dacból, csakazértis. De nem csak ez a szembefordulás van ebben a döntésben, hanem a szeretet, egymás elfogadása.

Le a kalappal, lelkész úr!

Személyhez szólt, a házasulandókhoz, és az egybegyűltekhez. Hogy mitől jó egy házasság, hogy hogyan maradhatnak együtt az emberek: elfogadás, biztonság, hűség. Szeretet.

És szerintem ezeket a szavakat mindenki igenis vegye magára! Mert a mai világban, ahol még össze se házasodnak szinte az emberek, máris elválnak; ahol régi és új kapcsolatok mennek tönkre; ott érdemes elgonolkodni egy percig azon, hogy min múlik nagyon sokszor a boldogság.

A másik elfogadásán. Elfogadni, hogy a másik kicsit rigolyás, máshogy csinál dolgokat, mint mi, máshogyan beszél, máshogyan gondolkodik. Néha fáradt, néha jó kedve van, néha mogorva, megnézne egy filmet, amihez nekünk nincs kedvünk,  vagy nincs kedve sétálni, amikor nekünk van. De, ha ezeken a dolgokon túllépünk, akkor meglátjuk a másik valódi arcát, a szeretetet, amit irántunk érez. Nem a szerelmet, mert az fellángol és elmúlik, ami örökké tarthat, az a szeretet. Ami szüleink, barátaink iránt érzünk, az tökéletesen jó egy kapcsolatban is.

Csak az a fontos, hogy merjünk ugorni, mert megbízhatunk a másikban: úgyis el fog kapni, ha szeret. És aki igazán szeret, az még messziről is odarohan, hogy elkapjon.

Szükség van a világban az őszinte gondolatokra, és a lelkész úr szavai nagyonis őszinték voltak. Személyesek, érzelemmel (és nem hamis érzelemmel!) teliek; és nem csak az ott megjelent menyasszonynak és vőlegénynek szóltak, hanem mindenkihez, akinek van, vagy lesz házassága.

És annak is, akinek volt, hogy gondolja el: mi lett volna, ha csak egy cseppet elgondolkodik saját magán és a másikon, mielőtt aláírja a válási nyilatkozatot.