Mire való a büszkeség?
Miért nehéz kimondani az olyan szavakat, mint: "szeretlek", "köszönöm", "bocsánat" és így tovább...
Mintha lenne az emberek agyában egy gát, ami megakadályozza, hogy kimondja ezeket a szavakat. Pedig mennyi vesződségtől kímélné meg magát?!
Sokan szenvednek a szerelemtől, met akibe szerelmesek, azt se tudja, hogy léteznek. Pedig mennyivel egyszerűbb volna egyszerűen odamenni, és azt mondani: "szeretlek!" Miért fél az ember a visszautasítástól?
Miért büszke az ember? Mire fel?
Hiszen vannak olyan dolgok, amik semmibe nem kerülnek. Ilyen például azt mondani: "kérem" vagy "köszönöm" vagy "bocsánat". De nem, nem alázkodhat meg egy büszke halandó! Nem szabad, mert akkor nem látszik elég erősnek ahhoz, hogy kivívja vagy fenntartsa a többiek tiszteletét.
És itt a baj. Miért az elnyomással, a semmibe-vevéssel akarjuk fenntartani a tiszteletet magunk iránt? Miért nem vesszük észre a többieket? Miért nem figyelünk oda csak picivel jobban rájuk?
Ettől többek leszünk, vagy jobbak? Vagy esetleg előbbre haladunk a munkánkkal? Vagy megszerezzük az áhított szerelmet?
Talán...
De, hogy boldogok leszünk-e, és lesz-e, aki még évek múlva is szeret-e minket?
Kétlem...
Indítsunk hát hadjáratot a felesleges büszkeség ellen, ami romba dönti az emberséget! Mert minden ember egyenlő, senki nem jobb a másiknál annyival, hogy joga legyen lenézni, és mellőzni őt. Mert senki nem rosszabb a másiknál annyival, hogy joga legyen megalázkodni előtte. Mert mindenki egyenlő, csak van, aki többnek hiszi magát. De ettől nem lesz több.
Sőt!
Talán azzal leszünk boldogabbak, ha társaink felnéznek ránk, mert kegyesek vagyunk. Hiszen aki megtiszteli azzal a másik embert, hogy kimondja szerelmét-szeretetét, bocsánatkérését, köszönetét, az felemeli magához a másikat, aki tisztelni fogja ezért.
Csak a kölcsönös tisztelet viheti előbbre a világot.
Köszönöm.
